15 éves voltam, 174 centi és 50 kiló, nem sok. Mostanában erre a testalkatra mondják, hogy divatos. Akkoriban meg más volt menő. Én pedig nem voltam az, lapos fenék, semmi cici és két nagyon vékony, piszkafa láb. Volt egy osztálytársam, aki cikizett a lábaim miatt, ezért aztán évekig nem mertem szoknyát hordani, ha mégis, akkor két vastag harisnyát vettem fel, hogy ne legyenek annyira vékonyak a virgácsaim.
Mire 25 lettem, már korszerűnek számított a testalakatom, és divatba jöttem. Ettől pedig lett önbizalmam, akkor pedig már attól rettegtem, hogy nehogy meghízzak. Sőt rettegek ettől a mai napig. Ijesztő és nagyon szokványos dolog, ami a fejemben zajlik.
Egymás lábait, hasát, haját, fogait kritizáljuk, miközben a sajátunkat is agyonfilterezzük. Összességében indokolatlanul sokat foglalkozunk a külsőnkkel, amiben aztán nagyon hamar találunk hibát, nagyító alatt nézünk a haszontalan részleteket ahelyett, hogy példát mutatnánk.
Vagyis példát mutatnék. Van egy lányom, 8 éves, tökéletes. Akkor is, ha nagyon közelről nézem, ha nagyítóval figyelem. Mindene az, még nincs elrontva, kívül-belül makulátlan. Vajon meddig marad ilyen? Mikor fog először kételkedni magában, amiért mondjuk nem pont olyan, mint a legjobb barátnője.
„Újra elmondom, hogy nem ő néz rossz műsort, hanem a lányok” (Forrás: Getty Images)
Pár hete, nagyjából életében először szorongott, teljesen idegen érzést éreztem, azt, hogy a lányom azt gondolja magáról, hogy nem elég jó. Tanácstalan voltam és szomorú, az elmúlt 8 évet azzal töltöttem, hogy megdicsértem, ha átaludta az éjszakát, aztán, amikor először pisilt bilibe, amikor először írta le a nevét, amikor először öltözött fel egyedül.
Biztattam, hogy elhiggye, így jó, ahogy van. Egy apró, tökéletes lény. Aztán kiderült, hogy a menő lányoknak ő nem elég menő, kiközösítették. Nem vették be játszani. Emlékszem az érzésre a saját gyerekkoromból. Mindig ettől akartam megóvni, nem sikerült. Legszívesebben bementem volna a suliba, azzal a szimpatikus énemmel, amikor valaki cigicsikket dob ki a kocsiból és odaordibálom az anyja foglalkozását. Nem tehetem. Egyetlen dolgot tehetek: újra elmondom, hogy nem ő néz rossz műsort, hanem a lányok. Hogy nem számít ki és mit gondol, miközben tisztában vagyok vele, hogy nagyon is.
Nem nevelheted és nem tudod bátorítani más gyerekét, a sajátoddal pedig csak egyet tehetsz, hogy eléred, hogy szeresse önmagát.
Tudom, hogy lesz majd olyan, hogy megnyúlnak a végtagjai, megnő az orra, tele lesz pattanással a homloka és elkezd nővé érni, sok lánynak pokoli fájdalmas folyamat. Akkor majd igazán nagy szükség arra, hogy minden egyes nap elmondjam neki, úgy tökéletes, ahogy van.
Aztán a következő alkalom az lesz, amikor rátalál a filtereke és a Photoshopra, ha ráébred arra, hogy néhány gombnyomás és teljesen máshogy, „tökéletesebben” nézhet ki. Akkor már valószínűleg bezárkózik a szobájába, és nem az én véleményem lesz neki a legfontosabb, inkább fog hinni agyonfilterezett influencereknek, mint a saját anyjának. Sajnos ezt is teljesen szokványos, kiskamasz koromtól kezdve lázadtam anyám igazsága ellen, még akkor is, ha tényleg nála volt a bölcsek köve.
„Nagyító alatt nézünk a haszontalan részleteket ahelyett, hogy példát mutatnánk”(Fotó: Neményi Márton)
Ezért különösen fontos, hogy az iskolai tanrendben vagy akár tanrenden kívül foglalkozzanak a gyerekek önbizalmával, mert egy ponton túl, mi otthon kevesek vagyunk.
Egy csapatban kell dolgoznunk azon, hogy 9-15 éves lányok és fiúk ne gondolják magukról, hogy nem elég jók.
Hogy ér rosszul ébredni, pattanásosnak lenni, szőrösödni és fogszabályzót hordani. Ha jól végiggondolom, 7-8 évnyi szorongástól szabadultam volna meg, ha legalább el mertem volna mondani, hogy miért hordok két harisnyát.
Kérdezz szakértőnktől
Tedd fel kérdésedet a téma kapcsán az onbizalomprogram@centralmediacsoport.hu címen. A felmerült kérdésekre tanácsadónk fog válaszolni egy cikk keretében.
Szponzorált tartalom
