Ilyen a kamaszlányok önbizalma

Kislányom nyolcéves. Amikor felöltözik, fésülködik, szépen felhelyezi a csatokat és mindenféle színes és csillogó egyebeket a hajába, megszemléli magát a tükörben. Pózol, és mosolyog. Elégedett az eredménnyel. Vidám, szabad kislány, aki nem aggódik azon, hogy hogyan néz ki. Hogy milyen a hasa, bőre, lába… ő csak egy átlagos gyerek, és úgy is tekint magára. Olyan jó lenne, ha meg tudná őrizni ezt az egészséges önbizalmat! Ami nem nagyképűség, de nem is kishitűség. Hogy nem foglalkozik egészségtelenül sokat a külsejével, de ha megkérdeznénk, azt mondaná, tetszik magának. Milyen egyszerű és pozitív gondolat! Mégis leszokunk róla, útközben valahol elveszítjük. Felnőttként már nagyon kevés nő áll úgy a tükör elé, hogy elégedettség tölti el.

Valószínűleg az utolsó ilyen éveket éljük a lányommal. Nemsokára jönnek majd a kérdések, hogy neki miért nem olyan fényes a haja, mint a reklámban annak a lánynak, miért nem olyan hosszú a szempillája, mint a plakáton a néninek, és hogy miért nem karcsúbb a dereka. Most még vidáman nézegeti a fotókat, amin a kisöccsével mókáznak, de nemsoká már követeli majd, hogy töröljem ki, mert nem jól áll a haja, mert nem szép az arca rajta. Érzékeny lesz a külsejére, sőt, van rá esély, hogy bizonyos dolgokat kifejezetten megutál majd magán. De legalábbis megpróbálja elfedni. Ha a valóságban nem tudja, akkor majd a képeken.

A mostani tinédzserek félig már a virtuális térben élnek, kicsit azonosulnak is azzal az önképpel, amit ott alkotnak meg magukról. És a többségük bizony szépíti. A Dove Önbizalom Program kutatásában háromszáz, tíz és tizenhét év közötti magyar kiskamasz viselkedését vizsgálták. Az eredmények szerint a kislányok már tizenkét éves koruktól kezdve átszerkesztik a fotóikat, mielőtt közzétennék. Eleve szinte nincs is olyan köztük, aki még ne gyártott volna szelfit, csupán 6 százalékuk nem próbálta még. Egyszerre nem is egy képet készítenek, hanem addig fényképezik magukat újra meg újra, amíg nem látják tökéletesnek a végeredményt. Illetve inkább tökéletesíthetőnek… mint kiderült, 35 százalékuk feljavítja művét, mielőtt posztolná, sőt, minden második lány el is rejti vagy megváltoztatja valamelyik testrészét. A legtöbben a bőrükkel, az arcukkal és a hasukkal elégedetlenek. Minél idősebbek, annál többet foglalkoznak azzal, hogy hogyan festenek majd a virtuális térben, és ami érdekes, hogy hiába javítgatták bármeddig a fotójukat, amint kiengedik, erősen szorongani kezdenek azon, hogy milyen reakciókat kapnak majd.

Bár a divatvilág és a reklámipar is sokat változott az elmúlt egy-két évtizedben, azért még ma is a tökéletes arcú, bőrű és úgynevezett ideális arányokkal rendelkező, fiatal emberek vannak túlsúlyban az összes médiafelületen. Csaknem mindenki szép, stílusos, laza, és lehetőleg magas, vékony. Minél nagyobb a médianyomás, annál inkább zsugorodik a még nem kellően erős, öntudatos tinilányok önbizalma. Ilyenkor jöhet a digitális torzítás, ám a fenti kutatás szerint az sem ad tartós nyugalmat.

Illusztráció: Getty

Mint minden generációnak, a mostani tinédzsereknek is megvan a maguk divatja, vagyis, hogy mi az, ami menőnek számít. Ennél fogva a lányok kezdenek egymásra hasonlítani, vagy inkább valamiféle klip szereplőjére. A közösségi oldalakon pedig még inkább. Hosszú, kiegyenesített haj, nagyra varázsolt szemek, vastag, esetleg csücsörítő ajkak, némi dekoltázs és kerek hátsó: a nagyobbak már ilyenek szeretnének lenni. Még nem tudják, miért jó az egyediség, nem értik, miért születünk különbözőnek, mitől lesznek épp ők megismételhetetlenek.

Hogy megértsük a folyamatot, míg az anya cipőjében a magát tükör előtt billegeti pici lányból Insta-kompatibilis, ám szorongó tinédzser lesz, kis kísérletet végeztünk. Népszerű beauty filtereket kínáltunk kiskamaszoknak, akik mobiljukon tetszőlegesen megváltoztathatták az arcukat. Kaptak hatalmas kék szemeket, legyezőszerű szempillákat, vörös ajkakat. Hogy mit szóltak hozzá, mi az, ami tetszett, és mi az, amit már soknak találtak, meg is örökítettük. Videónkban elhangzik ez az értékelés is egyikük szájából: „ez nem én vagyok”.

Talán sok beszélgetéssel, a médiakörnyezet megváltozásával, a belső tulajdonságok megbecsülésével és a sokszínűség támogatásával elérhetjük, hogy nagyon is azok akarjanak lenni. Kizárólag önmaguk.