Minden reggel tapsoltak, mert túléltek egy újabb napot – Két hónap az agyonbombázott Azovstal acélgyár földalatti bunkereiben

Február huszonnegyedike óta tart az orosz-ukrán háború, a több mint négyszázezer lakosú Mariupol már a kezdetektől az egyik fő célpontja volt az orosz inváziónak. A várost iszonyatos erővel bombázta az orosz hadsereg, ráadásul mivel viszonylag gyorsan bekerítették, kijutni onnan is rendkívül nehéz volt. Mivel a tüzérségi támadások és a bombázások olyan intenzívek voltak, hogy szinte nem maradt ház a városban, amit ne ért volna valamilyen találat, a lakosság azon része, aki nem tudott vagy nem mert elmenekülni, föld alatti bunkerekben, pincékben húzta meg magát, miközben az orosz katonák fokozatosan foglalták el körülöttük a várost.

Mariupol talán legbiztonságosabb pontjának sokáig Ukrajna egyik legnagyobb területű üzeme, az Azovstal acélgyár tűnt, ugyanis a gyár alatti részt a II. világháború utáni félelmek miatt szándékosan úgy tervezték meg, hogy bunkerként funkcionáljon, és szükség esetén akár egy nukleáris csapásnak is képes legyen ellenállni. A civilek közül főképp a gyári munkások menekítették oda a családjukat, lévén ők voltak azok, akiknek volt helyismeretük, és tudták, hogy hová lehet biztonságban elbújni az alagutakból, raktárakból, kazánokból, vasúti sínekből és rakodóhelyekből álló acélgyár óriási területén.

Két hónapja bombázzák őket

A civilek – a pontos számukat nem tudni, de az biztosnak tűnik, hogy több mint ezren – nagy része még március elején érkezett az Azovstalba, és nem hoztak magukkal komoly készleteket, lévén arra számítottak, hogy az intenzív bombázás pár napon belül majd alábbhagy, és akkor kijöhetnek onnan.

Ez végül nem így történt.

A városban sokáig intenzív harcok folytak, ám miután magát Mariupolt már bevették az oroszok, az ukrán védők megmaradt egységei az Azovstal bunkereiben barikádozták el magukat. Ez lett az utolsó hely Mariupolban, ahol bő két hónappal a háború kitörése után még mindig intenzív harcok folynak. Mivel az orosz fél tudja, hogy sok veszteség nélkül szinte képtelenség bevenni az Azovstalt, ezért a frontális ütközet helyett más taktikához nyúlt.

Intenzív tüzérségi támadásokkal és bombázásokkal lőtték a gyár területét, majdhogynem folyamatosan, arra számítva, hogy ezekkel egyrészt kárt okozhatnak az alagútrendszerben és a bunkerekben is, másrészt kiéheztethetik és legyengíthetik a benti erőket, akik majd megadják magukat vagy egy idő után harcképtelenné válnak. A tudósítók napról napra számoltak be az Azovstal intenzív bombázásáról, a nemzetközi közvélemény pedig gyakorlatilag könyörgött Vlagyimir Putyinnak, hogy legalább az ott bujkáló civileket engedje ki onnan. Az ENSZ közbenjárása végül néhány napja lett eredményes, és a szervezet buszokkal kezdte kimenteni azokat, akik ott kerestek menedéket. A Kiyv Independent pénteki információi szerint mostanáig nagyjából ötszáz civilt sikerült kihozniuk, viszont a mentést nehezíti, hogy közben a támadások sem maradtak abba, sőt már az orosz katonák is bementek a gyár területére, mert szeretnék ezt a városi harcot végérvényesen lezárni, hogy az orosz elnök május 9-én, a II. világháború végét ünneplő győzelmi ünnepségen legalább Mariupol teljes bevételét bejelenthesse győzelemként.

3-4 órás út 2-3 nap alatt

Miután az első buszok az Azovstalból kimenekített civilekkel végre megérkeztek az ukrán fennhatóság alá tartozó Zaporizzsjába, a háborúról tudósító riporterek is megérkeztek a helyszínre, és megkérdezték a menekülteket, hogy milyen volt az élet több mint két hónapon át a föld alatt, miközben a folyamatos robbanások egyfolytában rettegniük kellett az életükért.

Mariupolból a buszutazás Zaporizzsjáig a háború előtt nagyjából három órát vett igénybe, ám most a legtöbb busz két-három nap alatt jutott el a céljáig. Bár a civilek kimenekítése Oroszország engedélyével történt, a buszoknak útközben számos katonai ellenőrzőponton kellett áthaladniuk, és minden egyes ilyen ponton az ENSZ dolgozóinak el kellett magyaráznia az orosz katonáknak, hogy mit csinálnak és hová mennek, a katonák pedig egyenként ellenőrizték az utasokat.

Mindenkinek megnézték a telefonját, bár erre az Azovstalban bujkáló ukrán katonák már felkészítették őket: az ő tanácsukra letörölték a bent készült fényképeket, sőt minden olyan fotót vagy szöveges üzenetet, ami bajba keverhette volna őket egy ellenőrzéskor.

Sok túlélő el sem akarta hinni, amikor több mint két hónapnyi földalatti bujkálás és 2-3 napnyi feszült utazás után végre ismét biztonságos helyre érkezett. De milyen volt az életük az Azovstal bunkereiben? Erről is meséltek.

Tészta, kenyér és zabpehely

A beszámolók szerint az Azovstal bunkerrendszere negyven bunkerből áll, ebből öt az, amit az ott lévő civilek elszállásolására használtak, ezekben voltak ágyak, takarók és olyan alapfelszerelés, ami segítette a túlélésüket odalent.

Egy-egy ilyen bunkerben a néhány tucattól az egy-kétszázig is bujkálhattak, az egészen fiataltól (volt, ahol másfél éves gyerek is akadt) az egészen idősig, de az biztos, hogy többségében nők és gyerekek alkották a civilek csoportját. A minimális világítást és a fűtést generátorokkal biztosították számukra, ehhez azonban üzemanyag kellett, aminek egy idő után már híján voltak.

A bombázások csillapodásakor a csapat férfitagjai beszerzőkörútra indultak, és a gyár területén található szétlőtt markológépekből, traktorokból és más nehézgépekből szereztek további üzemanyagot a generátorok működtetéséhez. A magukkal vitt élelem hamar elfogyott, ahogy a bunker saját készletei is, de az ukrán katonák gondoskodtak a bujkáló civilekről, és rendszeresen hoztak nekik ennivalót. Az étkezéseik így is nagyon szerények voltak, jellemzően tészta, kenyér és zabpehely volt a menü, az pedig már-már ünnepnek számított, amikor néha valamilyen konzervhúst kaphattak. Sokszor kártyázással csapták el az időt, és aki fényhez tudott jutni, az olvashatott is, ugyanis tudtak könyveket szerezni a gyár könyvtárából.

Áprilistól lett rosszabb

A helyzet az Azovstal bunkereiben márciusban sem volt idilli, de igazán április hetedike után fordult még rosszabbra, miután az orosz erők elkezdték intenzívebben támadni a gyár területét- emlékezett vissza Alina Tsibulenko, a gyár egyik dolgozója.

– mesélte az El Pais-nak a hetvenéves Valentine Sitnikova, aki a fiával és a tízéves lányunokájával keresett menedéket az Azovstalban, és azt hitte, hogy sosem jutnak ki onnan élve. Tizenhét családdal bujkáltak együtt, és volt idő, amikor azt hitték, hogy odakint senki sem tudja róluk, hogy ott vannak, ezért senki sem fogja keresni őket.

Anna Zaitseva a férjével és az újszülött kisfiukkal menekültek az Azovstalba, miután a házuk levegőtlen pincéjét alkalmatlannak találták arra, hogy hosszabb távon ott rejtőzködhessenek. Az Azovstal alatti bunkeren 75-en osztozkodtak, és amennyire lehetett, próbálták az ott töltött napokat, heteket, hónapokat élhetővé tenni.

Megünnepelték a nők napját és a születésnapokat, sokat énekeltek és minden reggel tapsoltak és éljeneztek, megünnepelve azt, hogy egy újabb napot éltek túl odalent.

A Wall Street Journal által közölt beszámoló szerint az mindig örömünnep volt, amikor megjelentek náluk az ukrán katonák, mert az azt jelentette, hogy hoztak nekik ételt, gyógyszert vagy más olyan dolgot, amire szükségük volt. Amíg volt kint hó, a férfiak rendszeresen kijártak összegyűjteni, hogy bent az olvadás után megihassák a vizet. Ha találtak, ilyenkor tűzifát is hoztak magukkal. Odabent annyira elszoktak a napfénytől, hogy amikor az ENSZ általi kimenekítésük megkezdődött, a napfény hosszú időre szabályosan elvakította őket, miután kijöttek a föld alól. A harcok az Azovstal területén továbbra is folynak, eközben a civilek kimentési akciója is folytatódik, akikből még valószínűsíthetően pár százan maradtak bent. Az továbbra is kérdés, hogy mi lesz a bent ragadt ukrán katonákkal – akik között rengeteg a sebesült – ezen a pokollá vált néhány négyzetkilométeren.