Egy mariupoli tinilány szívszorító naplótöredékei

Mariupol e sorok írása idején is a legintenzívebb harcok otthona az orosz-ukrán háborúban. Mivel humanitárius folyosók alig nyílnak, és sokszor az azokon menekülni próbáló polgárokat is megtámadják, az evakuálás nagyon lassan folyik, és még most is több mint százezer civil lakik a békeidőben több mint négyszázezres városban. A kamasz Kátya hosszú heteken át bujkált a megszállók elől egy ház pincéjében. A naplótöredékei az elmenekülése után láttak napvilágot. A fordításhoz Daria Kaleniuk civiljogi aktivista Twitteren közzétett angol nyelvű változatát vettük alapul.

Ismered az érzést, amikor fáj? Egyszer szerelmes lettem egy fiúba, de ő nem szeretett viszont, és azt gondoltam, ez nagyon fáj. Ám most kiderült, hogy az igazi fájdalom az, amikor látod az édesanyádat meghalni. Az öcsém rendszeresen odament hozzá azzal, hogy „Anyu, ne aludj, mert meg fogsz fagyni”. Sosem fogjuk tudni meglátogatni a sírját. A teste ott maradt abban a nyirkos, sötét pincében. Mindent ott csináltunk: ott aludtunk, ott mentünk wc-re és ott ettük a maradékokat is. Egyszer Kolja nagybátyámnak sikerült fognia egy galambot. Megsütöttük és megettük. Utána mindannyian hosszan hánytunk.

Anya nagyon sokáig húzta. Három nappal az evakuálásunk előtt halt meg. Azt mondtam az öcsémnek, hogy alszik, nekünk pedig nem szabad felébresztenünk. Láttam rajta, hogy érti, mi történt. Velünk volt a szomszédunk is, és miután meghalt, a testét nem tudtuk kivinni a búvóhelyünkről. Egy idő után elkezdtük érezni a szagát. Amikor úgy tűnt, hogy kint nyugalom van, Kolja nagybátyám kihúzta a testét az utcára. Soha nem jött vissza: egy bombacsapda felrobbantotta őt. Anya ezután rengeteget sírt. Apám halála után Kolja nagybátyám volt az, aki a legközelebb állt hozzá.

Egy mariupoli lakóház romjai (fotó: MTI/AP/Jevhen Maloletka)

A holttestek elviselhetetlen szagot árasztanak. Minden teli volt velük. Körbetekertem az öcsém szemét anyu sáljával, hogy ne lássa őket. Miközben futottunk, több alkalommal kis híján elhánytam magam menekülés közben. Többé nem hiszek az Istenetekben. Ha létezne, nem kellene átélnünk ekkora szenvedést. Édesanyám soha, de soha nem tett semmi rosszat. Mindig járt templomba. Kolja nagybátyám azért hagyta abba a dohányzást, hogy az anyukám ne mondhassa neki, hogy bűnt követ el. És az Istenetek mégis elvette őket tőlem. A pap azt mondja, hogy édesanyám most már Istent szolgálja odafent. Sokkal jobb lenne, ha inkább Isten szolgálná őt idelent azzal, hogy hagyná őt bennünket felnevelni.

Gyűlölöm Oroszországot. Egy másik nagybátyám ott lakik. Tudod, mit mondott ma nekem a telefonban?

Később aztán írt egy másik telefonról:

Gyűlölöm őket! És ez az ember anyám testvére. Hogyan lehetséges ez? …azt gondolom, egyszer visszatérek majd Mariupolba. Ugyanazon a helyen fogok lakni, mint azelőtt. És azon a napon minden egyes alkalommal lemegyek majd a pincébe, és lerakok majd egy csokor virágot.

Elképesztően félelmetes, amikor a gyerekek sírnak. Nem szabad meghallaniuk téged. Ezek a szörnyetegek felkutatták az embereket a pincében és meggyilkolták őket. A túlélők azt mesélték, hogy az orosz katonák képesek voltak megerőszakolni a gyerekeket, az öregeket, de akár a halottakat is. Ha van Isten, miért hagyja ezt? Nem akarok élni többé. Valószínűleg szétválasztanak majd minket az öcsémmel. Lehet, hogy sosem fogom őt látni többé. Miért van ez az egész? Mitől akar minket megmenteni Putyin? Jól éltünk, nemrég még autót is vettünk. Kolja nagybátyám megígérte, hogy megtanít majd vezetni. Az autót elégették. A lakásunk is oda. Meg akarok halni, de nem lehet.

Öleld meg a gyerekeidet! Lehet, hogy ez lesz az utolsó ölelésed, és ha nem teszed meg, nem fognak emlékezni az illatodra. Ha túlélem és később lesznek gyerekeim, egyfolytában ölelgetni fogom őket.