Lassan félezer helyszín kattintható azon az interaktív térképen, amelyen különleges szempontok szerint értékeli az épített környezetet – többek közt szállókat, éttermeket, kocsmákat turistalátványosságokat – az Access4you csapata. Jelenleg négy auditor járja az országot; aszerint készítenek részletes leírásokat a helyekről, hogy azok mennyire akadálymentesek, illetve mit kell tudnia a kerekesszékes, idős, mozgásában korlátozott, vak, gyengénlátó, siket, nagyothalló, kognitív zavarral élő és babakocsival közlekedő látogatóknak. Ezt a nyolc csoportot segíti ugyanis a vállalkozás. Nem csak értékelnek és tanúsítványokat osztanak, hanem minősítenek: az akadálymentesség foka szerint tanúsított megjelölést, vagy bronz, ezüst, arany plecsnit kapnak a szolgáltatók, hogy így, azaz egy kicsit a hiúságuknál fogva is motiválják őket a fejlődésre és a versenyre. Mint az Access4you csapata elmondta, már ismerik őket annyira, hogy presztízsük legyen, a platformmal tehát konkrét változást értek el. A java pedig csak most jön.
A hasznos információkon túl az ép embertársainkat is érzékenyíti és oktatja a projekt: megmutatja, hány olyan kihívással szembesülhet egy fogyatékossággal élő a hétköznapokban, amelyre nem is gondolnánk. Tipikus helyzet például, amikor nem értik a szállodatulajdonosok, miért baj, ha nem akadálymentesítették a lépcsőt; ez csak pár fok, szólni kell valakinek, aki segít felcipelni az érintetteket kerekesszékestül, mondják ilyenkor. Kerekesszékesként pont így járt pár éve Balázs is: egy lisszaboni nyaralás előtt mindent egyeztettek ugyan, de amikor az éjszaka közepén megérkeztek a szállóhoz, mégis három vaskos lépcsőfok várta őket. Akkor sem hibáztatott senkit, utólag pedig pláne nincs harag: ebből az élményből született meg az Access4you ötlete. Vele, a projekt népszerűsítéséért felelős Csuri Ferenccel és Bovier György motivációs előadóval, vállalati tanácsadóval (és kerekesszékes válogatott teniszezővel) beszélgettünk türelemről, láthatóságról, lépcsők tetején üldögélő portásokról és a liftben megfagyó levegőről.
Mennyire tipikus a lisszaboni sztori?
Balázs: Abszolút az. Mielőtt indultunk, egyeztettünk, fotókat kértünk, mindent megkérdeztünk. Képzeld el: kerekesszékes vagy, éjfélkor száll le a géped, bemész egy idegen városba éjjel – ez még ép embernél is bátorságot feltételez –, odaérsz a szálláshoz… Ahol három lépcső fogad rögtön a bejárat előtt. Ráadásul nem kicsi, hanem igazi, rendes lépcső. Hívtuk a szállásadót, mondtuk neki, hogy erről pont nem szólt. Leesett neki, mi a baj, hívta az egyik haverját, azzal, hogy majd ők ketten beemelnek. Nem foglaltuk el a szobákat, beültünk az első kocsmába, kieresztettük a gőzt és elkezdtünk szállásokat keresni. Egy nagyobb szállodaláncnál szerencsére rögtön mondták, hogy „látjuk, szarban vagytok, persze, gyertek”. Egy kicsivel volt csak drágább és jó fejek is voltak.
Hibáztatható a szállásadó ilyenkor? Hiába kérdezitek ki, egy nem kerekesszékes nem tud a ti fejetekkel gondolkodni.
Balázs: Nem teszem őket felelőssé, utólag sem. A lisszabonit már csak azért sem, mert ha ez a sztori nincs, talán Access4you sincs. Összeérnek az életben ezek a történetek. Egyszerűen nem ugyanazt értjük akadálymentesség alatt, ez nyilvánvaló; a mai napig így van. Még mi, „spécik” sem: egész mást jelent ez nekem, Gyurinak, Ferinek vagy egy vak embernek. A szolgáltató, aki pedig nincs ebben az élethelyzetben, pláne nem tudja, milyen ez: honnan is tudná, senki sem mondta el neki. Nincs közös nyelv, megegyezés arra, mit jelent és mik az összetevői.
Gyuri: Van aztán az, amikor nemcsak nem értik, hanem nem is törődnek vele. „Majd valahogy megoldjuk, felhúzunk, vagy ilyesmi”, mondják ilyenkor. Én azonban önállóan közlekedek, köszönöm, és nem is elvárható, hogy állandóan ott álljon egy portás, aki felcipel. Egy nyaraláson a liftbe se fértem be, pedig azt is lemérték; az volt az ötletük, hogy átülök egy székbe, a barátnőm közben felviszi a kerekesszéket a másodikra, ott kiszállok, visszaülök. Mindezt ezer euróért. Ahogy Balázséknak Lisszabonban, nekünk is szerencsénk volt végül: egy másik hotelben találtunk tisztességes szobát, ráadásul euróra ugyanannyira jött ki a vége. Mindig azt gondolják, hogy ez elfogadható; egy szállásadó még le is pontozott az AirBnb-n franciául, azzal, hogy mit rinyálok, miért nem vagyok rugalmasabb. Úgyhogy most van egy tök rossz értékelésem ott. Ha nem nyitjuk ki a szánkat, nem történik soha semmi.
Balázs: „De már volt itt más is kerekesszékkel, és neki jó volt.” Vannak ezek a mondások. Vagy elhiszem, vagy nem – én jó szándékú vagyok, általában elhiszem –, ha azonban tényleg így van, akkor egy kicsit talán velünk, kerekesszéket használó emberekkel, közösséggel is baj van. Beletörődünk: „nem baj, jó lesz ez így”. Pedig nem lesz jó. Ha elindul egy párbeszéd és felkapcsoltunk a fejekben pár lámpát, már megérte belevágni ebbe a vállalkozásba, akkor is, ha végül nem lesz belőle üzlet. Csak ugye a párbeszédhez nyitottság kell, az, hogy a másik meg is hallja és be is fogadja, amit mondani szeretnénk.
Gyuri: Az a baj az ilyenekkel, hogy „nem baj, majd felviszünk a lépcsőn”, hogy számukra ez egy megoldás, amit nekünk el kell fogadnunk. Egy szálláson, ahol nem tudtam használni a fürdőszobát, azt mondták, este hatkor úgyis bezár a wellness részleg, és utána be tudok menni a közös zuhanyzóba fürödni, ott úgysincs lépcső. Én azonban a saját szobámban szerettem volna, amiért fizettem. Ilyenkor általában furcsállják, hogy miért nem vagyunk „rugalmasak”.
Ha te elmennél egy szállodába, és nem lenne vécé a szobádban, és erre azt mondanák, hogy „nem baj, a szomszéd szobában van, csak majd dumáljátok le az ott lakóval, hogy mikor használhatod”, mit szólnál?
Az emberek többsége ilyenkor nem szól, utálunk konfrontálódni. Ti eleve beleálltok ezekbe, vagy nektek is el kellett jutni idáig?
Gyuri: Úgy emlékszem, én mindig mindenért szóltam. Ráadásul ahogy öregszem, egyre türelmetlenebb vagyok. Azaz nem is türelmetlen, inkább egyre nagyobb az igényem, hogy minden rendben legyen. Kényelmes ágyban szeretnék aludni, normálisan használnám a vécét, mosnék kezet. Tényleg, mi lenne, ha végre ugyanazt és ugyanúgy kapnánk, mint mindenki más?
Balázs: Nem is konfrontációnak hívnám az ilyesmit, inkább kínos pillanatok ezek: amikor az ép emberek számára is összeáll, hogy ez így nincs rendben. Ilyenkor a fejükhöz kapnak: „Jézus, ez nagyon ciki”. Konfrontálódni sem kell, érzik ők is, mi a baj.
Berecz Balázs, Csuri Ferenc, Bovier György (Fotó: Neményi Márton)
Magyarország elmaradott akadálymentesítés ügyében? Vannak tipikus magyar helyzetek?
Balázs: Érdemes szétválasztani az utazós történeteket és a magyar hétköznapokat. Ha turista vagy, nagyon sok információ kell, felkészültnek kell lenni, és még így is teljesen abszurd helyzetek adódnak. Ami a magyar hétköznapokat illeti, az albérletkeresés tipikus sztori. Nemrég felhívott az ingatlanos, hogy találtak nekem egy lakást éppen amellett a ház mellett, ahol akkor laktam, ugyanolyan épület, ugyanakkor épült, gondoltuk, biztos megfelel. Átmentem, jött az ingatlanos és a tulajdonos is, beszálltunk a liftbe, beállt a kínos csend. Kiderült: a lakás a hatodikon van, de a lift csak az ötödikig ment. Mondtam, hogy szerintem szálljunk ki, az ingatlanos nem is értette, mi bajom, „szerinted hogy megyek majd fel?”, kérdeztem. Ott esett le neki is a helyzet, bocsánatot kért.
Gyuri: Tipikus sztori még, hogy a hivatalok lépcsőinél a járólifthez kiírják, hogy szólni kell a portásnak, nála van a kulcs. A portás azonban valahol a lépcső tetejénél ül, szóval nekem először fel kellene másznom, hogy fel tudjak liftezni. Vagy nincs is lift. Vagy van, csak nem működik. Vagy le van takarva.
Te felsétálsz a lépcsőn pár másodperc alatt, nekünk húsz perc csak az, hogy találjunk valakit, aki intézkedik.
A tömegközlekedés is szívás: mindig elmondom, hogy javul, de még mindig nem tart ott, amit én elvárnék 2022-ben. A városi közlekedés dettó. Mindig eszembe jut, milyen volt 2016-ban, amikor kerekesszékes teniszezőkkel voltunk a tokiói világkupán. Minden, de tényleg minden akadálymentesített, minden állomáson akadálymentes mosdó, a városban szintén. Mindegyik akkora, mint ennek a tárgyalónak a fele, mindegyikben van egy-egy ágy azoknak, akik fekve könnyebben öltöznek át.
Ehhez képest Magyarország?
Gyuri: Maradjunk abban, hogy kakiltam én már a Deák téren az összes ötcsillagos szállodában hajnali kettőkor, ők ugyanis tök jó fejek, beengednek. Egy Nagymező utcai hostelben szerintem már azt hiszik, hogy ott lakom: simán bemegyek, intek, hogy szevasztok és megyek is a mosdóba. Ismerem az éttermeket, szórakozóhelyeket, ahol megoldották ezt. Itthon túl kell pörögnie az agyunknak abban a pillanatban, ahogy kimegyünk az utcára: „milyen széles a járda, mekkora a padka, átérünk-e a lámpán…?”. Állandóan zsong a fejünk, folyamatosan figyelnünk kell. Így indultunk el Tokióban is: „basszus, nézzük meg a neten, hogy jutuk el A-ból B-be, nehogy gáz legyen!”. Aztán elindultunk és húsz perc alatt eltűnt ez a fura feszültség. Ellazultunk, tudtuk, hogy egyszerűen működik majd minden.
Mit jelent az akadálymentesség egy végtaghiányos embernek?
Ferenc: Nagyon sokszor előkerült az életemben, hogy „nincs is semmi bajod, meg tudsz csinálni mindent”. Felmegyek egy lépcsőn, ez tény, de tömegközlekedésen állni, kapaszkodni, jelezni, úgy, hogy van nálam egy aktatáska, máris nem olyan vicces. Vagy akár csak az, hogy fel kell emelni, be kell rakni valahova egy dobozt; ez Gyurinak például nem gond.
Gyuri: Pacsit rá!
Ferenc: Nem mintha neki könnyebb lenne, mint nekem. Nagyon sokat utaztam kerekesszékes sportolókkal; hiába vagyok érintett, én is akkor jöttem rá, mit jelent ez a valóságban, amikor öt darab elektromos kerekesszékessel közlekedtünk.
Balázs: Még az előző irodában fordult elő nem egyszer, hogy együtt mentünk ki Ferivel a tűzzáró ajtón, a szokásos rutinommal előreengedtem, akkor láttam, hogy a lábával nyitja.
Volt bennem némi önvád: előre mehettem volna, én egyszerűbben kinyitom. Azaz még egymás között, egymáson is észreveszünk sok mindent, amiből tanulunk.
Gyuri: Éppen ezért kell a cégeket, szolgáltatókat rávezetni, mire van szükségünk: ők pláne nem tudják maguktól. Van egy céges partnerünk, amely szeretne megváltozott munkaképességű munkavállalókat felvenni, a HR-igazgató teljesen rápörgött a témára, igaz, ő is érintett, a nagyszülei vakok voltak. Ez gyakori, aki egy kicsit is érintett, azt sokkal könnyebb meggyőzni. A vezérigazgató kevésbé: őt most győzködni, érzékenyíteni kell. Lehet, hogy gazdasági érvekkel győzünk majd.
Kerekeszékes látogató a Menny és pokol között – Hieronymus Bosch rejtélyes világa című kiállításon (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
A hotelek, éttermek, kocsmák is a piacból élnek; nem jogos érv, hogy nem éri meg milliókért akadálymentesíteni, hiszen nincs is annyi „spéci” vendég?
Ferenc: Lehet ilyen szemmel nézni, persze, de ezzel az erővel nagyon sok mindenbe bele sem érdemes vágni, pelenkázó sem kell, hiszen oda sem megy be napi száz kismama, nem? Tokióban talán megéri, hogy az összes hely akadálymentes? A cél inkább az, hogy legyen egy olyan szemlélet, hogy „minket ez kiemel”.
Emelje ki a magyarokat, illetve emelje ki a vendéglátóhelyeket az akadálymentesítés; így mi is tudunk tervezni, és ők is rájönnek majd, milyen jó, hogy van számunkra öltöző, vécé.
Sok-sok helyzet adódhat, a tulajdonosoknak pedig megnyugtató tudni, hogy mindenre készen állnak.
Gyuri: Ráadásul gazdaságilag is megéri. Nem olyan nagy befektetés kialakítani például a mosdókat, főleg, ha már az építkezésnél, átalakításnál bevonják a szakértőt, aki elmondja, milyennek kell lennie. Egy kicsit több hely, egy-egy kapaszkodó: nem sokkal drágább a vége. Azt is nagyon gyorsan visszahozza ráadásul. Azért látják, hogy kevesen vagyunk, mert kevés az akadálymentes hely. Ha elterjednének, rögtön beülne az ilyen kocsmákba péntekenként egy-egy kerekesszékes társaság.
Balázs: Az Access4you arról szól, hogy megbízható információkat adjunk a helyekről. Az első számú akadálymentes megoldás az információ: hogy meg tudják nézni, érdemes-e odamenni, hozzáférnek-e a szolgáltatásokhoz. Sarkítok, de több helynek még csak akadálymentesíteni sem kellene; sok van, ami eleve jó, csak nem tudunk róluk. Nem lehetünk ott mindenhol, még a saját városunkban sem. Ami a láthatóságot illeti: az elmúlt négy évben világosan láttuk, melyek azok a szegmensek, ahol a tulajdonosok számára nem is kérdés az, hogy foglalkozniuk kell-e ezzel. A nagy ingatlanok – bevásárlóközpontok, irodaházak, nagyobb munkahelyek – tulajdonosai sokkal inkább értik, mi a probléma. Az éttermekkel, fodrászatokkal, kisboltokkal más a helyzet. Felismertük mi is, hogy nem vagyunk láthatóak: ők is azt mondják, „de hát ide nem jön senki”. Most azon dolgozunk, hogy regisztráljunk minél több „spécit”, és felmutassuk őket nekik: „tessék, itt van ötvenezer ember, ebből több száz a közelben lakik, szeretnél-e kommunikálni velük, információkat adni nekik?”. Ha ezzel sem törjük át a falat, akkor bezárult a kör: ennél többet nem tudunk adni. Ha áttörjük, jöhet a marketing, a digitális eszközök, a tanácsadás a fejlesztéshez, a kommunikáció a leendő ügyfelekkel; ezekben mind segítünk.
Ferenc: Az is baj, hogy mindenki csak a kerekesszékesekre gondol, pedig a társadalom tíz százaléka valamilyen fogyatékkal él. Sőt, azoknak is fontos ez, akik hivatalosan nem fogyatékossággal élők: idősek, műtéten átesettek, vagy akár a kismamák. Nekem is van rokonom, aki a csípőműtétje után közölte, hogy ő ide és ide nem jöhet velünk, hiszen előre tudja, hogy bemenni sem tud majd.
Kerekesszékesek szállítására átalakított autóbusz a pasaréti plébániatemplom előtt (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
Láttunk már olyat, hogy egy-egy étterem, kocsma megijedt a negatív kritikáktól és változtatott. Mi segít jobban, az oktatás, érzékenyítés, vagy a lepontozás a közösség oldalakon?
Balázs: Mi az előbbiben hiszünk.
Gyuri: A negatív hozzászólások ráadásul törölhetőek, és sokan azt kommunikálják, ha botrány van, hogy „nem is úgy volt…”. Ráadásul a negatív kritika félelmet szül. Már most is az a helyzet, hogy több vendéglátós kínosan érzi magát csak attól, hogy kerekesszékes vendége van.
A főiskolámon is ez volt: annak idején én voltam az egyetlen ilyen. Furán is érezte magát körülöttem mindenki. Aztán elmúlt: megismerkedtünk.
Ha be sem jutunk egy-egy helyre, megismerkedni sem tudunk.
Ferenc: Rajtunk is nagyon sok múlik. El kell fogadtatnunk magunkat. A mi felelősségünk nyitottan hozzáállni mindenkihez és minden helyzethez; ha ez nincs meg, sosem dőlnek le a falak.
Balázs: A „nekünk ez márpedig jár” hozzáállás – még akkor is, ha jogos és igaz – sokszor ellenállást vált ki. Ha ezzel találkoznak, általában lépnek kettőt hátra. Ha bedobunk két poént, elhülyéskedünk, közvetlenek vagyunk, mindjárt más.
Gyuri: Igen, csak egy idő után fárasztó mindig mindenkivel viccelődni, jópofának lenni. És az a helyzet, hogy ez nekünk tényleg jár. Én tudom használni a humort, sokan azonban nem: rosszabb helyzetben vannak, vagy nem is akarják.
A legtöbben lábujjhegyen járnak körülöttetek, nem tudják, mivel bántanak meg, miközben mindenki kíváncsi, mi történhetett. Hol van a határ?
Gyuri: Nálam már rég nincs, mindent engedek, bármit ér kérdezni. Kérdeznek is. Az a jó, hogy azt is tőlem kérdezik, ami mások számára kellemetlen lehet, én viszont lazán válaszolok. A felnőtteket azonban nem lehet megváltoztatni, formálni sem nagyon: ha társadalmi változást szeretnénk, a gyerekekkel kell kezdeni. Úgy van esély, hogy a következő generációból már eltűnjenek a tabuk.
Balázs: Mi hárman – illetve az egész cég – nagyon jó példák vagyunk arra, milyen jó az integrált oktatás: jó értelemben véve nagyon durva integráció volt az én oktatásom, azaz az, hogy az általános iskolától a főiskoláig egy osztályba jártam az ép gyerekekkel. Együtt éltünk, zajlottak a hétköznapok, mindent megtanultak. Ezért fontos, hogy ne szigeteljük el a csoportokat. Így, mire felnőnek, nem is lesz kérdés, hogyan kell bánni velünk. Általában egyébként a felnőttek is értik, vagy legalábbis akarják érteni a problémáinkat, de ahogy Gyuri is mondja, nem mernek kérdezni. Állati jó dolog egyébként, hogy ő ezzel ennyit szerepel a médiában. Így pont azokon a csatornákon jutnak el az emberekhez pont azok az információk, amelyeket és ahol amúgy nem kapnának meg.
Ferenc: Én nagyon sokszor találkozom a rólunk szóló sztereotípiákkal, főleg úgy, hogy
jé, te tök jó fej vagy, pedig nincs is kezed!
Babakocsis és kerekesszékes sétanap Újbudán 2019-ben: Vigyázz, kész, gurulj! elnevezésű program célja, hogy kismamák és kerekesszékesek együtt rajzolják meg a kerület akadálymentes térképét (Fotó: MTI/Kovács Attila)
Talán azt gondolják, hogy szomorú, dühös, traumatizált arcok vagytok. Egyébként én is zavarba jöttem, amikor találkoztunk, hirtelen nem tudtam, hogy fogunk majd kezet, aztán arra gondoltam, biztos látod a zavaromat és rosszul esik majd.
Ferenc: Ó, a kézfogás, igen, az tipikus. De látod, megoldottuk. Egyébként igen, biztos azt hiszik, hogy mindennap gyilkos hangulatban ébredünk. Pedig egyáltalán nem.
Balázs: Kinek az életében nincsenek traumák? Így vagy úgy, de mindenki sérült. Ez azonban inkább összeköt minket, mint szétválaszt.
