2005. december 5-én a hároméves Adam az egész reggelt a kiságyában töltötte: egy pókemberes játékkal játszott és ropit eszegetett. Egy idő után szólongatni kezdte az édesanyját, de nem kapott választ. Legalább 10-szer kiabálta neki, hogy „Mama, segíts!”, de nem jött hozzá senki. A rendőröket a szomszédok riasztották a kaliforniai társasházhoz. Adam akkor már nagyjából másfél órája lehetett egyedül. A tűzoltók egy létra segítségével felmásztak a másodikra, ahonnan Adam sírása hallatszott. Miután egyikük benyomta az ablakot, megtalálták a halálra rémült kisfiút az ágyában. Arra a kérdésre, hol van az édesanyja, Adam hüppögve azt válaszolta: „vásárol”. A valóságban az anya nem vásárolt; dolgozott az új munkahelyén, mert nem mert megint szabadságot kérni a kisfia betegsége miatt. Késő délután került csak elő.
A rossz anya, aki magára hagyta a gyerekét
2013. novemberében Rachel Aviv, a New Yorker újságírója terjedelmes cikkben dolgozta fel Niveen Ismail és fia történetét. A szerző a cikkben pontról pontra végigveszi, hogyan vezetett az egyiptomi származású Niveen életének egyik legrosszabb döntése először ahhoz, hogy fiát, Adamet a saját érdekében kiemeljék a családjából, majd ezután – egy évekig tartó kimerítő és megalázó jogi procedúra végén – végül oda, hogy a hatóságok teljes egészében megszüntessék Niveen szülői jogait.
A New Yorker cikke egy igencsak zaklatott lelkiállapotban lévő (egyedülálló anya, távol a családjától, egy új, vezető beosztásban igyekszik helytállni, úgy, hogy a gyereke folyamatosan beteg) és ebben katasztrofális döntést hozó, máskülönben felelősségteljes, állhatatos és bűnbánó anya portréját rajzolja ki. Ugyanez az anya a hatóságok nagyítólencséje alatt már teljesen más képet fest. Rossz anya. Sőt, nem is csak rossz, a legrosszabb: olyan, aki képes magára hagyni a gyerekét. Olyan, aki saját maga jelenti a legnagyobb veszélyt a gyerekére, ezért büntetést érdemel.
Hiába a több éves kanosszajárás, az őszinte bűnbánat és a hatóságokkal való teljes együttműködés, Niveentől 2008-ban az Orange megyei bíróság végleg megvonta a szülői jogait, fiát pedig örökbe adták. Mindössze fél órát kapott elköszönni. A New Yorker cikke szerint a döntésben nagy szerepet játszott, hogy mi a legjobb Adamnek, de súlya volt Niveen furcsa, visszahúzódó és távolságtartó személyiségének, valamint szokatlan nevelési módszerének éppúgy, mint annak az ép ésszel felfoghatatlan döntésének, hogy azon a decemberi napon egyedül hagyta a fiát.
A rossz anyákat iskolába küldik, ugye?
Ha csakis és kizárólag az állam döntené el, hogy mit jelent jó anyának lenni, te vajon átmennél a teszten?
Jessamine Chan, az első könyves amerikai író ezt az igencsak kényelmetlen kérdést vágja az olvasó arcába, mikor a The School for Good Mothers (szabadfordításban: A jó anyák iskolája) című regényében feldolgozza Niveen történetét.
Fotó: Jessamine Chan Facebook
Meg se próbálja tagadni, hogy merített a 2013-as New Yorker-cikkből. Főhőse, a gyerekét egyedül nevelő, 39 éves Frida Liu ugyanolyan zaklatott lelkiállapotban, ugyanazt a rossz döntést hozza meg: órákra egyedül hagyja másfél éves kislányát. Miután a szomszédok értesítik a hatóságokat, kezdetét veszi Frida vesszőfutása: hónapokig egyáltalán nem, vagy kizárólag szociális munkás jelenlétében láthatja a lányát, bekamerázzák a lakását, figyelik minden lépését, aprólékosan kielemzik a viselkedését, még a bűnbánatát is. Akárhogy is, Frida végül nem győzi meg a bírót; ultimátumot kap. Vagy bevonul egy évre egy állami intézménybe, ahol hozzá hasonló „rossz anyák” társaságában megtanul „jó anyának lenni”, vagy örökre lemond a gyerekéről. Frida természetesen bevonul, és ez az a pont, ahol a valóság végleg elválik a fikciótól, és ahol Jessamine Chan regénye igazán hátborzongató fordulatot vesz.
„Minden anyának van rossz napja…”
A 40-es éveiben járó Jessamine Chan azt mondja, azután, hogy elolvasta Rachel Aviv cikkét, egyre több olyan történettel találkozott, ahol a vér szerinti szülők elveszítették a gyerekük felügyeleti jogát. „Szabályosan sokkolt, milyen sokszor előfordul ez a való életben. Az pedig még inkább, milyen ritkán keltik fel ezek a történetek a média érdeklődését, pedig véleményem szerint ezek az igazi emberi drámák” – nyilatkozta a LitHub nevű online portálnak, majd hozzátette, regényével többek között ezekre a tragédiákra szerette volna ráirányítani az emberek figyelmét. És nem csak ezekre…
Nem tehetek róla, mikor arról olvasok, hogy egy szülőtől elvették a gyerekét, folyton az jár a fejemben, hogy mi van akkor, ha az a szülő ártatlan? És úgy egyáltalán, kinek áll hatalmában az, hogy ilyen végleges ítéletet mondjon ki egy családról? Szerettem volna, ha ezen nem csak én gondolkozok el, hanem mások is.
És úgy tűnik, Chan terve működik. A The School for Good Mothers eddig remek kritikákat kapott, Barack Obama is ajánlotta a nyári olvasmánylistáján, és a hírek szerint a közeljövőben sorozat készülhet belőle; a regény jogait már meg is vásárolta Jessica Chastain produkciós cége.
Fotó: Jessamine Chan Facebook
Mitől lesz valaki jó anya? Létezik ilyen egyáltalán?
Miközben Fridába kapaszkodva végigszenvedem, -zokogom, -izgulom, -reménykedem az intézetben töltött hosszú napokat, azon kapom magam, hogy szorítok neki. Reménykedem, hogy ennek az embertelen akadálypályának a legvégén, ahol azért is retorzió jár, ha valaki nem képes különbséget tenni két ölelés között, a kislányát pillanthassa meg végül. Mert megérdemli. Mert a nap végén Frida is csak egy esendő ember, egy hús-vér anya, akinek volt egy nagyon-nagyon rossz pillanata, de azóta szüntelen azon dolgozik, hogy jóvá tegye mindezt.
Pedig nem kedveltem Fridát. Lássuk be, piszok nehéz együtt érezni valakivel, aki tényleg képes volt magára hagyni a gyerekét. Szülőként pláne. „Én sokkal jobb vagyok nála. Én sose csinálnék ilyet. Tőlem nem vennék el a gyerekemet.” És ahogy halad előre a történet, képek jelennek meg előttem. Volt az a délután. Mennyi idős is lehetett a gyerek? Hat hónapos? Nyolc? Az istennek nem akart elaludni, pedig ringattam, etettem, dúdoltam neki, hurciztam, megint ringattam, meséltem. Végül befektettem a kiságyba, betakartam és tehetetlenségemben kiszaladtam az erkélyre. Ő bent sírt, én meg kint. Aztán volt az a rákiabálás a játszótéren, és az a zaklatott délelőtt, amikor az etetőszékébe kötve, fél óráig nézte egyhuzamban a BKK-buszos videókat a telefonomon, míg én meetingeltem mellette.
Fotó: Jessamine Chan / Facebook
Vajon szeretném, ha bárki a fenti rossz pillanataim alapján minősítené az anyaságomat? Aligha. Mégis, ha Frida világában élnék, a fentiek közül bármelyik pillanatom lehetne az az egy, ami alapján rám sütik, hogy rossz anya vagyok, és bebuszoztatnak egy intézetbe, hogy megszereljenek. Mert tévedés ne essék: ebben az egyébként nem is oly távoli világban nem csak abból lehet „rossz anya”, aki egyedül hagyja otthon a gyerekét, hanem abból is, aki cikis videókat töltöget róla a Facebookra, késik az oltásokkal, vagy kiengedi felügyelet nélkül játszani a kertbe.
Jessamine Chan regényének legnagyobb kérdése az, vajon tényleg a legrosszabb pillanatunk határozza meg azt, hogy amúgy milyen emberek/szülők vagyunk?
Lehet-e – és főleg maradhat-e – valaki egyébként törődő és gondos anya, ha egy pattanásig feszült pillanatban képes volt egyedül hagyni a gyerekét?
