Sokáig akár úgy is tűnhetett, hogy Zénón (vagy Zénó) császár hallatlanul szerencsés csillagzat alatt született. Egyszerű, barbár (izauri) származású katonatiszt volt, aki – az ugyancsak barbár születésű – I. León kelet-római császárhoz való hűségének, valamint a harctéren tanúsított vitéz helytállásának köszönhetően kerülhetett a birodalom legfelsőbb köreibe. Olyannyira felvitte az isten a dolgát, hogy érdemeiért végül elnyerte León idősebbik lányának, Ariadnénak a kezét is. Ráadásul miután I. León Kr. u. 474-ben meghalt, és unokája, az akkor még alig hétéves II. Leó trónra lépett, maga mellé vette az egykori barbár harcost társuralkodóként. Pár hónap uralkodás után azonban a gyermekkorú császár is elhunyt (ha minden igaz, természetes okokból), és Zénón, vagyis immáron I. Zénón bizánci császár egyedül maradt a birodalom csúcsán (igaz, született egy fiú utódja Ariadnétól, ám ő még végképp túl fiatal lett volna az uralkodáshoz). Ennyit arról, hogy az ún. társadalmi mobilitás az valami roppant modern, 20. századi fejlemény lenne!
Más kérdés, hogy Zénón regnálása – habár egészen hosszúra nyúlt – azért nem volt egy kimondott sikertörténet; ráadásul olyan csúnya vége lett, hogy ahhoz hasonlót még a legrosszabb ellenségünknek sem kívánnánk.
Ariadné császárné domborműve (fotó: Wikipedia)
Rögtön uralkodásának második évében egy összeesküvést kellett semlegesítenie, amelyet anyósa, Aelia Verina és annak fivére, Basziliszkosz vezetett ellene a gót Theoderich Strabo és az izauri Illus támogatásával: Zénón egészen szülőhazájáig, Izauriáig menekült, Basziliszkosz pedig császárrá léptette elő magát, és Illust Zénón után küldte. Ám a hadiszerencse hamar megfordult: az izauri vezér átállt a törvényes uralkodóhoz, és 476-ban, vagyis alig egy évvel a történtek után már közösen indultak Konstantinápoly ellen, és végül leszámoltak a trónbitorlóval. Basziliszkoszt megölték, családját Phrygiába száműzték, Verinát, az excsászárnét viszont egyelőre az udvarban tartották. Az egyre befolyásosabbá váló Illus ellen az évek folyamán több merényletet kíséreltek meg, amelyek mögött minden valószínűség szerint az áruláson felháborodott Verina állt: őt végül Izauriába száműzték, Illust pedig Antiochia városába menesztették, mint a keleti hadszíntér főparancsnokát.
Zénon második uralkodása 15 évig tartott, eközben páholyból nézhette végig a Nyugatrómai Birodalom bukását és felbomlását. Bár az ő császári pozíciója Basziliszkosz kivégzése után végig stabil maradt, a birodalom rendjét gyakorta felbolygató zavargások, belső lázadások és vallási viszályok miatt végig nehezített pályán játszott. Ráadásul alattvalói körében sem volt túlságosan népszerű, vélhetően barbár származása miatt; megítélésén pedig az sem sokat javított, hogy az asztrológia bűvöletében élt, és rendszeresen kiárusította az udvari tisztségeket, hogy így gyűjtsön pénzt a kincstárba.
Ha hihetünk a beszámolóknak, a császár családi élete sem volt éppen mintaszerű: Ariadné császárné állítólag soha nem szívlelhette alantas származású férjét, akihez az apja kényszerítette hozzá, és kitartó ellenszenve az évek-évtizedek alatt csak nőtt. Mikor Zénon 491-ben, kb. 65 éves korában meghalt, holttestét annak rendje és módja szerint egy díszes szarkofágba helyezték, és a Szent Apostolok templomában, a számára már jó előre kijelölt sírba temették.
Csakhogy elképzelhető, hogy a császár valójában nem is halt meg.
Élve eltemetés Antoine Wiertz festményén (forrás: Wikipedia)
Ugyanis a szarkofág lezárása után állítólag még három napon keresztül tompa dörömbölés és halk, ám annál kétségbeesettebb segélykiáltások szűrődtek ki a sírboltból: „könyörüljetek rajtam” – rimánkodott a Keletrómai Birodalom ura, ám mivel Ariadné császárné szigorúan megtiltotta férje alattvalóinak, hogy kivizsgálják az ügyet vagy beavatkozzanak, és nem engedett senkit a sírhoz, pár nap elteltével Zénon tényleg meghalt; és hogy a történet még nyomasztóbb legyen, szörnyű rabsága idején állítólag még az egyik karját (mármint a saját, tulajdon karját) is felfalta, de azért ezt elég nehéz elhinni. Minderről két bizánci történetíró, Joannes Zonaras és George Kedrenos számoltak be, akik egyébként jóval később, valamikor a 11-12. század környékén éltek, szóval nem feltétlenül tekinthetőek autentikus forrásnak. Az ő verziójuk szerint Zénon alkoholmérgezést kapott és elájult, a császárné pedig kihasználta a helyzetet. Ariadné – miután mindkét fia meghalt – egy Anasztasziosz nevű antiochiai püspököt jelölt ki Zénon utódjául, akihez hozzá is ment feleségül. Zénonnal hivatalosan pedig epilepszia vagy vérhas végzett.