Signe egy látszólag normális, harminc körüli hétköznapi lány, aki egy kávézóban dolgozik. Narcisztikus művész pasija, Thomas épp a siker kapujában áll a legújabb kiállításával, és mivel Signe megirigyli tőle a figyelmet, úgy dönt, neki is kell a hírnévből. Ehhez egyre extrémebb eszközökhöz folyamodik a szimulált mogyoróallergiától kezdve a rendszeres hazudozáson át egészen addig, hogy egy betiltott orosz gyógyszer túladagolásának mellékhatásaként iszonyatos bőrbetegségre tesz szert, amit arra használ fel, hogy híressé váljon. A Signeről szóló Rosszul vagyok magamtól című film vérbő társadalmi szatíra arról, mit meg nem teszünk egy kis figyelemért és hírnévért. A Signe-t alakító színésznővel, Kristine Kujath Thorppal (Ninjababy) Zoomon beszélgettem, és elmondta, miket kellett kiállnia azért, hogy a sminkesek a végletekig elcsúfítsák, és miért volt annyira nehéz egy ennyire antipatikus lány bőrébe bújnia.
Mi volt az első reakciód olvasva ezt a beteg forgatókönyvet?
Nagyon viccesnek találtam, ugyanakkor nehezen védhető módon el is szégyelltem magam az olvasása közben. Hál’ istennek egyáltalán nem hasonlítok Signére, ugyanakkor hozzá hasonlóan szerintem sokan és sokszor érezzük úgy, hogy nem kapunk annyi figyelmet, amennyit szeretnénk, és a figyelem felkeltéséért időnként hajlamosak vagyunk marhaságokat művelni, mert annyira akarjuk, hogy mások észrevegyenek. Azt hiszem ez is csak egyfajta szeretetpótlék, egyszerűen csak szeretnénk magunkat szeretve érezni.
Kristine Kujath Thorp a Rosszul vagyok magamtól c. filmben
Olvasás közben eszedbe jutott, mi mindent tettél már egy kis figyelemért?
Igen, bár azt hiszem ez inkább gyerekkoromban volt rám jellemző. Azért ne gondolj nagy dolgokra, csak olyasmikre, hogy mondjuk elmentem valahová nyaralni, és visszatérve onnan a barátaimnak sokkal jobbnak és szórakoztatóbbnak festettem le a vakációmat, mint amilyen valójában volt. Kicsit jobban megfűszereztem a sztorijaimat, hogy azok érdekesebbeknek tűnjenek. Kamaszként nagyon szerettem volna, hogy a többiek érdekesebbnek lássák az életemet annál, amilyen valójában.
A legtöbb színész azt szokta mesélni, hogy fontos számukra, hogy találjanak valami szerethetőt a karakterükben, netán valami közös pont, amibe kapaszkodhatnak. Neked minden szörnyűsége ellenére sikerült megszeretned Signe-t?
Nem könnyítette meg a dolgom, hiszen én is mindig törekszem arra, hogy megszeressem a karaktereimet, vagy legalább megértsem őket. Signehez úgy próbáltam valamivel közelebb kerülni, hogy kitaláltam a teljes háttérsztoriját, egy csomó olyan dolgot, amiből a filmben nem sokat láthatunk, nekem viszont a segítségemre volt annak megértésében, hogyan válhatott azzá, aki. Megszeretnem talán nem sikerült őt, inkább a megértésen keresztül kerültem közelebb hozzá. Kitaláltam, mitől szenved és sajnálom őt ezért, igyekeztem empátiával közelíteni hozzá. Sosem dolgoztam még olyan karakteren korábban, akinek a működését ennyire nehéz volt megértenem. Abszurd, hogy valaki ennyire vágyjon a figyelemre. A film rendezőjével, Kristoffer Borglival sokat beszélgettünk arról, milyen nehéz megfelelni a mai társadalom és a közösségi média elvárásainak, és hogyan hajszoljuk bele magunkat abba, hogy egyfolytában küzdjünk mások figyelméért és megbecsüléséért. Abba az irányba terel minket, hogy legyünk különlegesek, egyediek és próbáljunk kitűnni a tömegből, mert ha különlegesek vagyunk, kinyílik előttünk a világ.
Nem lehet mindenki különleges. Szükség van azokra is, akiknek normális munkájuk van és hétköznapi életet élnek. Nincs rá lehetőség, hogy mindenki kiemelt figyelmet kapjon a világtól, nem lehet mindenkiből internetes szenzáció.
A social media-t szinte mindenki arra használja, hogy hamis képet, hamis igazságot mutasson másoknak magáról, és ez a trend betegesen elszabadult. Ma már semmiben sem kell kitűnnöd vagy jónak lenned ahhoz, hogy figyelmet kapj a közösségi oldalakon: akár az is elég lehet, ha megosztod a mindennapi életedet. Mit ettél reggelire, hová mentél megvenni a legújabb nadrágodat… Eközben meg ott egy csomó valóban remek dolgot művelő ember, például orvosok és tanárok, akik egyáltalán nem kapnak a munkájukért elég megbecsülést, figyelmet vagy pénzt. Hamis életek után csorgatjuk a nyálunk, és ezt igazán szörnyű látni. Ez mindnyájunkra hatással van, ha bevalljuk magunknak, ha nem.
Kristine Kujath Thorp a 75. Cannes-i Filmfesztiválon (Fotó: Joe Maher/Getty Images)
A karaktered nem sok jót tesz a filmben, kivéve talán azt, hogy megmenti azt a nőt, akit egy kutya nyakon harapott az utcán. Szerinted Signe emberi jóságból segített rajta, vagy ebben a helyzetben is csak mások figyelmére vágyott?
Szerintem az első reakciója még nem számító, őt is sokkolja az erősen vérző nő látványa. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Signe egy kicsit gonosz, de azért legbelül még maradt benne némi emberség. Emiatt akar az elején segíteni, ám ahogy meglátja, hogy a segítségére odafigyelnek az emberek, már csak az jár a fejében, hogyan tudná a helyzetet a saját előnyére fordítani. Ő akar lenni az egyetlen, akinek a nő az életét köszönheti, minden figyelmet magának szeretne. Pedig lenne még, aki segítene, de ő azonnal elküldi onnan. Ebben a jelenetben az tetszett, hogy kiforgatja a filmek tipikus „megmenteni a macskát” jeleneteit. Sok filmben láthatsz olyan pillanatot, amiben a főhős egy hétköznapi helyzetben megment valakit – egy kisállatot, egy gyereket… –, és ezek a jelenetek csak azért kerülnek a filmekbe, hogy megmutassák: a főhős egy nemes lelkű jófiú. Kristoffer fogta ezt a klisét és ügyesen kiforgatta, valami teljesen mást hozva ki belőle. Egy életmentés után a nézők automatikusan szimpatizálni kezdenek a karakterrel, ám itt gyorsan zavarba hozzuk őket azzal, hogy rámutatunk, milyen ember valójában az, aki iránt szimpátiát éreztek. (nevet) Signe nem hős, neki az életmentés is csak arra jó, hogy dicsekedhessen vele.
A Rosszul vagyok magamtól forgatása óta másképp tekintesz a közösségi médiára? Hatással volt arra, ahogyan kezeled?
Sokkal tudatosabban kezelem. Leginkább abban volt hatással a gondolkodásomra, mennyire színezhetek ki valamit, amiről posztolok a közösségi oldalakon. Továbbra sem szeretnék unalmas lenni, de már fontosabb, hogy amit mutatok magamból, az a lehető legközelebb álljon a valósághoz. Próbálom a boldogságomat nem attól függővé tenni, hogy hány lájkot kapok erre vagy arra a posztomra, és nem akarok ráfeszülni arra, hogy a két majdnem ugyanolyan fotómból melyiket osszam meg.
Signe-nek van párkapcsolata, Thomasszal él együtt, de ez az egyik legelcseszettebb szerelem, amit valaha filmen láttam. Inkább tűnnek vetélytársaknak, mint szerelmespárnak. Szerinted mi tartja őket össze?
Amikor először olvastam a forgatókönyvet, rögtön az jutott eszembe, hogy ez a két ember miért van együtt? Ha létezik igazán szar kapcsolat a világon, az övék biztosan az. (nevet) Egészen toxikus az, amit egymással művelnek. Ugyanakkor hiszek abban, hogy a kapcsolatuk valódi szerelemként, vagy inkább valódi érzelmi kötődésként indult, csak idővel eltorzult, mert két nárcisztikus ember nehezen fér meg együtt. Szerintem azért találtak egymásra, mert félig-meddig a saját tükörképüket látták a másikban. Mivel mindketten versengő típusok, egymás mellett ezt is kiélhették, ráadásul mivel annyira hasonlítanak, nagyon jól megértették egymást. Fontos volt számomra, hogy jobban megértsem a kettejük közti dinamikát, ezért a forgatás előtt a Thomast alakító Eirik Sæther-rel eljártunk bárokba és éttermekbe, ahol eljátszottuk kettejük első találkozásait, próbáltuk elképzelni, hogyan randizgattak egymással, hogyan változott a kettejük közti dinamika az évek során. Felépítettük, hogyan kommunikálnak ők ketten, elég beteg beszélgetéseink voltak. (nevet)
Ha jól tudom, nem szeretsz más filmekből inspirálódni az alakításaidnál, de voltak netán olyan valós személyek, akikből ihletet merítettél Signe megformálásához?
Bekövettem néhány influenszert az Instagramon, és figyeltem, hogyan beszélnek, hogyan viselkednek, ugyanakkor a Rosszul vagyok magamtól esetében kivételesen egy filmből is ihletett merítettem. Többször is megnéztem Martin Scorsese A komédia királya című filmjét, ugyanis éreztem némi hasonlóságot Signe és a Robert De Niro által alakított Rupert Pupkin között. Pupkinban is ott van ez a hamis, kitalált én, ami Signe esetében annyira fontos. Mindketten rengeteget álmodoznak arról, milyen híresek lesznek és milyen fényes jövő vár rájuk.
Rosszul vagyok magamtól
Úgy tudom, hogy Signe bőrbetegsége miatt volt, hogy akár napi 5-7 órát is ültél a sminkesek székében. Mesélnél erről?
Egy rémálom volt, gyűlöltem azt a széket. Három, időnként négy sminkes dolgozott rajtam. Már az éjszaka közepén, három körül meg kellett érkeznem ahhoz, hogy reggelre kész legyen a sminkem.
Piszokul irritált, hogy mindenki azzal jött, hogy csak relaxáljak és próbáljak aludni a székben. Hogy a fenébe lehetne aludni úgy, hogy egyfolytában három-négy ember áll körbe? Piszkálják a szemedet, kérik, hogy most nézz erre vagy arra, szólnak, hogy most üljek kicsit másképp, és közben mindenféle kemikáliákat kennek az arcomra, amik iszonyat büdösek, ráadásul könnyezni is kezdek tőlük.
Mielőtt belefogtunk, megfogadtam magamnak, hogy megpróbálom majd ezt az időt hasznosan tölteni, nyelvet tanulok közben, vagy megtanulok meditálni, ilyenek. Ehhez képest végig annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam bármi értelmeset csinálni, nem tudtam semmire koncentrálni. Az egyetlen tevékenységem a bambulás mellett az volt, hogy elkezdtem a telefonomon vadul Tetrist játszani. Olyan piszok sokat játszottam, hogy a forgatás végére én lettem a második legjobb Tetrisben Norvégiában. Nyelvtanulás helyett ez jutott nekem. Borzasztó büszke voltam magamra. (nevet) Még azon is elgondolkodtam, hogy Tetris versenyekre kéne járnom.
Látod, egy új karrier van itt kibontakozóban.
Az a célom, hogy másodikból elsővé léphessek elő. (nagyon nevet)
A bőrbetegséged egészen szörnyen, már-már horrorisztikusan fest a filmben. Milyen érzés volt tükörbe nézni?
Sosem viseltem jól a vér vagy más testnedvek látványát, szóval eleinte nem volt jó ránézni az arcomat ellepő gennyes-véres sebekre, de idővel mindent meg lehet szokni. Végül is ott ültem a sminkes székben hét órát, volt időm hozzászokni a látványhoz, hiszen végigkövettem, ahogy felrakják rám. Nem a látvánnyal volt problémám, inkább azzal, hogy a maszk viselése elég klausztrofóbiás élmény volt. A maszk alatt alig bírtam mozgatni az arcom, sőt volt, hogy a szemem kinyitása is problémákba ütközött. Mivel a maszk egészen a nyakam aljáig leért, még a légzésemet is megnehezítette. Csináltam magamról néhány szelfit, amit a barátaimnak küldözgettem: eléggé megviselte őket. (nevet)
Ez a sok kemikália nem tette tönkre a bőrödet?
Hát, nem tett jót, az biztos. De ennek ahhoz is köze volt, hogy nagyon sokat dolgoztam és alig aludtam. Ráadásul úgy alakult, hogy amikor befejeződött a Rosszul vagyok magamtól forgatása, másnap már kezdődött is a következő munkám Koppenhágában a Great Silence című drámában, amiben egy apácát játszom. Esélyem sem volt a két forgatás között kipihenni magam. Ez volt az életem legkevesebb alvással töltött periódusa, ami nyilván a bőröm egészségére is hatással volt, persze a kemikáliák mellett. Azt éreztem, hogy a testem feladta és megtört. Egy csomó kiütést kaptam a végére. Átváltoztam Signévé. (nevet)
A Rosszul vagyok magamtól című film már látható a hazai mozik műsorán.
