A Piros Orr bohócdoktorokkal első ízben akkor kerültem kapcsolatba, amikor a 40. születésnapomra csináltunk egy kampányt, amin fél millió forintot gyűjtöttünk össze az alapítványnak. A zenekarom tagjaival mi is járunk kórházakba beteg gyerekekhez. Érezzük, látjuk, hogy milyen sokat ad nekik és a szüleiknek is, hogy néhány percre kizökkenhetnek a napi gondok szorításából. Hasonló a munkánk, mint a bohócdoktoroknak, csak más az eszközünk: nekik a nevetés, nekünk a zene. A mesék pedig ezt nagyon jól kiegészítik.
Minden könyvet fontosnak tartok, ami a gyerekeknek szól, nyelvében és megjelenésében egyaránt igényes és az életről beszél. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem átlagos manapság, hogy egy családban minden este mesét kapnak a gyerekek, sőt talán az sem, hogy beszélgessenek velük, sok helyen még vacsora sem kerül az asztalra mindennap. Nem szeretnék álszent lenni, tudom, hogy mese nélkül is felnő egy gyerek, mégis azt is gondolom, hogy a mese iszonyúan fontos, jó és hasznos. Évszázadokkal ezelőtt azt a célt szolgálta, hogy segítsen lenyugodni, ellazulni a gyerekeknek és feldolgozni a nap történéseit. Nagyjából ezért kezdtem el én is meséket írni, hogy reflektáljak arra, ami körülöttünk zajlik és velünk történik, ezért életmeséket írok. Talán a szülők dolgát is megkönnyíti, ha olyan történeteket tudnak felolvasni a gyerekeknek, amikben saját maguk élethelyzeteivel találkozhatnak. Feloldást adhatnak és segítséget abban, hogyan kezdjenek beszélgetni olyan dolgokról is, amikről esetleg nehezebb, mint például a betegség vagy mondjuk a halál, az örökbefogadás, a családon belüli erőszak vagy épp a tartós testi, illetve szellemi fogyaték – ezek még ma is tabutémák. Fontosnak tartom olyan témákat érinteni, amik nem színes-szagosak, nem habos-babosak, hanem a valóságról mesélnek.
Ilyen a most megjelent Piros Orr mesék – Nevetésben a remény című antológia, amiben megjelent az én egyik mesém is. Nagy megtiszteltetés, hogy olyan nagynevű szerzőkkel szerepelhetek egy kötetben, mint Szabó T. Anna, Böszörményi Gyula vagy Tóth Krisztina. Az én mesém a kórházban töltött időről szól, pontosabban egy vakbélgyulladás történetét meséli, valós eseményeken alapul, a fiam műtétje adta az ötletet, a főhős persze egy sokkal kisebb kisfiú lett, kicsit beleszőttem a barátság fonalát és igyekeztem pici humorral átszőni.
