Egészen szürreális élményben volt részem néhány hónappal ezelőtt, egy 60+-os ismerősöm küldött el konkrétan a búsba, hogy milyen szemtelen stílusban fogalmaztam meg egy neki szánt üzenetet Messengeren. Ez alatt azt értette, hogy nem volt rendes megszólítás (csak egy szia) és nem használtam azokat a formai elemeket, amik szerinte szükségesek lettek volna. Talán én is hibáztam, amikor milleniálként erre nem figyeltem oda, de amit kaptam érte, egyáltalán nem érzem jogosnak, az online térben történő üzenetváltások ugyanis bizonyos szempontból, ha nem is lazábbak, de mindenképpen mások, mint egy kézzel írt levélben. Hatalmas szakadék húzódik akár már egy X és egy Y-generációs között, vagy akár egy milleniál és egy Z-generációs személy között is, ha pedig ennél nagyobb léptékű párbeszédből indulunk ki, az kész bábeli zűrzavarhoz vezet.
Ki kicsoda a generációkban?
- Boomer: 1946-1964 között születettek
- X: 1965-1980 között születettek
- Y vagy milleniál: digitális bennszülöttek, akik 1981 és 1996 között születtek
- Z: 1997 és 2010 között születettek
Mindenki másképp csinálja
Emlékszem még azokra a nyelvtanórákra, ahol a hivatalos és a kevésbé formális levélírás rejtélyeibe avatott be a magyartanárunk, de mivel mi már akkor is más platformokon – például iWiW-en, MyVIP-en és MSN-en – kommunikáltunk a barátaimmal, igazából nem éreztem relevánsnak az ott tanultakat. Az online térben egészen más szabályok uralkodtak, és valahogy automatikusan szocializálódtunk ezekkel, nem volt, aki megtanítsa, csináltuk, ahogyan tudtuk. De már a nálam fiatalabb korosztálynak – és akkor jöjjön a vallomás, hogy 34 vagyok –, egészen más a kommunikációja.
Ahogyan Maureen Coyle, a Widener Egyetem pszichológia docense mondja, náluk a chatelés a kommunikáció alapértelmezett módja, és ők sokkal árnyaltabb normákat alkottak ezzel kapcsolatban, mint az idősebb generációk. Erre mutat rá Nikki Tonks marketinges kutatása is, amiben 18-67 év közötti alanyokat vizsgált, akiknek egy, a témához kapcsolódó kérdéssort kellett megválaszolniuk. Többek között arra volt kíváncsi, vannak-e eltérő íratlan várakozások vagy szabályok az online párbeszédben, és ha igen, akkor ezek hogyan befolyásolják a generációk közötti kommunikációt.
Sok félreértés lehet az emojik kapcsán a generációk között (Fotó: Getty Images)
A megállapítások azt sugallják, hogy az idő, a hangulatjelek, a helyesírás, az írásjelek, a szóválasztás és a kommunikációs partner alapján számos elvárás van, és minél nagyobb generációs különbségről van szó, ez annál jobban kiütközik. Hogy rögtön egy konkrét példát is hozzunk, és ne csak az elméleti síkot boncolgassuk, máris ott van az ok szócska. Ennél passzív-agresszívebb üzenetet a Z-generáció el sem tud képzelni, és teljes mértékben elutasítják az ok létezését. Ugyanis – ahogyan arra a kutatás eredménye is fényt derített – minél rövidebb egy válasz, annál negatívabb a jelentéstartalma. Ezzel szemben a boomerek előszeretettel használják, hiszen gyorsan bepötyöghető és a jelentése is egyértelmű.
Dr. Nicholette Leanza szerint ez annak tudható be, hogy ez a Z-generáció bizonyítottan a legszorongóbb nemzedék, ezért, ha a szöveg túl rövid, akkor azt a következtetést vonják le, hogy az írójuk dühös vagy nemtörődöm. Talán elsőre ez furcsán hangzik, de valójában van értelme, ugyanis a szöveges üzenetekből pont az érzelmi összetevők hiányoznak, mint amilyen a hangmagasság, a hangszín és a hangerő, és ezek hiánya egyfajta értelmezési nehézséget hagyhat maga után. Itt jönnek képbe az emojik, matricák, gifek, de ezek is egészen mást jelentenek a különböző generációk számára.
Csak szmájlit ne
„A 10 évvel fiatalabb barátaim múltkor már rám szóltak, hogy ne használjak egyszerű szmájlit, mert az nagyon beteg. Azóta én is annak látom, pedig tök jó emotikon volt arra, hogy csak simán kedves akarsz lenni” – meséli a 37 éves Ádám, és valóban, az egyik legnagyobb tabu a klasszikus mosolygós szmájli. Jelentéstartalma, ami mondjuk egy évtizeddel ezelőtt csak egy mosolyt hivatott megidézni, mára teljesen eltorzult, és sokkal inkább gúnyolódásra és szarkazmusra utal, sőt, bizonyos esetekben utálatot is kifejezhet, így mondhatnánk azt is, hogy az elutasítás egyik eszköze lett. És nem ez az egyetlen, amihez lassan értelmező kéziszótár kell.
Az Y-ok körében is bizonyos fokú bizonytalanság övezi az egész emoji kultúrát, hiszen ami korábban teljesen egyértelmű volt, az most már nem biztos, hogy ugyanazzal a jelentéssel bír. Erre nagyon jó példa a Szűzőrség című film egyetlen értékelhető poénja, amikor Ike Barinholtz fordítani kezdi, mit jelentenek a tini szlengben a különböző emotikonok.
Ezek után egy boomernek vagy egy X-generációsnak tényleg fel van adva a lecke, hogy a folyamatosan változó online kommunikációt – ami egyébként is sok fejtörést okoz nekik – hogyan használják.
Kicsivel 40 fölött már inkább azt érzem, hogy én is nagyon más dimenzióban kommunikálok, mint akár a 10-15 évvel fiatalabbak. Nehezen tudom követni, hogy a rengeteg emoji közül éppen melyiket kellene használni az adott szituban, nehogy megsértődjön a másik, ráadásul bizonyos appokban úgy kell meresztenem a szememet, hogy észrevegyem a tizensok szmájli közötti árnyalatnyi különbséget. Bőven elég lenne néhány emoji: mosolygós, szomorú, oké meg köszi. Általában csak azokat használom, amelyeket gépelés közben, karakterekkel gyorsan be lehet írni. A legjobban a piros szívecske zavar, jó sokáig tartott, mire egyáltalán használni mertem; az üzenetküldő appok lenyúlták a szerelem szimbólumát, mint Fidesz a kokárdát
– meséli Zoli, akinek abban tökéletesen igaza van, hogy a repertoár már annyira széles, hogy nehéz választani a felkínált lehetőségekből. És akkor arról még nem is beszéltünk a matricákról és GIF-ről – ami a megkérdezett Z-generációsok szerint már ultra ciki, ők egymás között egyáltalán nem használják őket. (Pedig voltak idők, mikor az MSN-en akkor voltál valaki, ha minél több különleges matricád volt, sőt, arra is emlékszem, amikor napokon át csak GIF-fel kommunikáltunk egymással. Olyan volt, mint a Raffaello, többet mondott minden szónál.)
Bábeli zűrzavar uralkodik a chatfelületeken
Legyünk belátók
Persze a helyzet talán nem ennyire drasztikus, és némi toleranciával jól kezelhető, a 27 éves Vivi például nem csinál nagy ügyet belőle: „Mindegyik emojinak megvan a jelentése, és ez változott idővel. De mivel nem mindenki változott vele (szerintem ez azért is lehet, mert sokan nem együtt nőttek a nettel, hanem eleve beletanultak), ezért mondjuk egy idősebb korosztálytól vagy munkahelyi beszélgetésben nem fogok megsértődni, ha küldenek egy ilyet. Ahogy az oké is ok, meg rányomnak a lájk jelre, ami nekik nem flegmaság, csak egy »vettem«.”
A 24 éves Évi is azok táborát erősíti, akik szerint ezen kár fennakadni. „Nekem egyszer a volt osztályfőnököm posztolta a Facebook falamra üzenet helyett, hogy nem lenne-e kedvem megszervezni az osztálytalálkozót… legalább nem kellett túl sokat szervezni utána, mert majdnem mindegyik volt osztálytársam látta. Ami még feltűnt anyukám (60+) korosztályában, hogy azok, akik felfedezik a gif/matrica küldés funkciót, utána előszeretettel használják, de mindenhol, kommentben, privát üzenetben. Nagyon cuki, amikor egy teljesen random cicás/kutyás/disney-s matricával zárják a beszélgetést.” Hozzátette, hogy szerinte a generációs különbségek részben abból is fakadnak, hogy az idősebb korosztály nem feltétlenül érti, hogyan működik a közösségi média, az osztálytalálkozós története erre a legjobb példa.
Vitathatatlan, hogy a fenti elemek a szöveges kommunikációnak ezek a tökéletes kiegészítései, viszont az is igaz, hogy amíg nincs egy egységesen kialakult kultúránk az online kommunikációra vonatkozóan – és honnan is lenne, hiszen a szélessávú internet egy bő 15 éves történet még csak az életünkben –, addig lesznek nehézségek a virtuális kapcsolódás során. A boomerek még azokat a szabályokat használják, amit a kézzel írott levelek esetében megszoktak: nyelvtanilag helyes mondatokat, megfelelő központozást, egyértelmű szókapcsolatokat, épp ezért frusztráló számukra, ha valaki eltér ettől.
Az üzenet súlya
Linda Whiteside klinikai tanácsadó arról számolt be, hogy van olyan 60 feletti páciense, aki azért nem mer túl sok emojit használni, mert fél attól, hogy az unokája félreértelmezi, és esetleg komolyabban veszi, mint aminek ő szánja. A helyzetszituáció azonban Betti számára sem idegen: „Nálunk ez a téma konkrétan családi összefeszülésekhez vezetett. Apukám (63 éves) eleve nem kapható az instant üzenetküldéses kommunikációra, Anyu (egyidősek) viszont igen. Ami nekünk könnyed, neki kissé vesződséges, pl. volt olyan, hogy félreállt autóval válaszolni messenger üzenetre. Szerintem ebben nagyon erősen kiütközik az, hogy a mai hipergyors online kommunikációban devalválódik a szavak súlya, és én akár helyesírási hibákkal teli üzeneteket is átdobok, engem csak az érdekel, hogy célba érjen. Mivel Anyuban az a drive működik, hogy amit a gyerekei írnak neki, arra extra figyelemmel azonnal válaszolnia kell, ezért ilyenkor kapát-kaszát eldob. És ha én éppen csak egy vicces cikket, videót vagy mémet küldök, sokszor nem a helyén kezeli. Vagy könnyed, csak “becsekkolós” (hogy hahó, itt vagyok) üzenetekre túlzottan komolyan reagál. Illetve sokszor ilyenkor szól, hogy éppen nagyon csinál valamit, és van benne neheztelés is. Miközben ezek az üzenetek bármikor megnézhetők, ott maradnak, nem egy nyomás az emberen.”
És ha már a hipergyors online kommunikáció szóba került, akkor beszéljünk arról is, hogy a gépelés sebessége is mekkora frusztrációt tud kiváltani. „A szüleim rendszeresen megsértődnek, hogy nem várjuk meg a csoport beszélgetésekben, hogy leírják, amit akarnak. Mondanom sem kell, hogy hosszú litániákat írnak percekig, aztán meglepődnek, ha már tök másról csevegünk” – mondja Ádám, ami gyakorlatilag visszavezet oda, hogy miért is annyira népszerűek az olyan rövidítések, mint az ok. Valójában ez egy ördögi kör.
Jó, de akkor hogyan tovább?
Olyan recept nincs a kezünkben, ami minden problémára azonnali megoldást nyújtana, de mindenképp érdemes figyelembe venni, hogy kivel kommunikálunk, akárcsak az élőbeszédben. Maureen Coyle pszichológia professzor szerint vegyük figyelembe a partner generációját, és ehhez mérten írjunk-fogadjunk üzenetet. Például, ha a nagymamának rossz a látása vagy nem szeret pötyögni, és emiatt csak ok-t ír, akkor ne rójuk ezt fel neki, ahogyan azt sem, ha mindent nagy betűvel ír – tutira nem akar kiabálni –, itt a kulcsszó a türelem. Ugyanez fordítva is igaz, ha neki írunk, akkor vegyük a fáradtságot és használjuk a helyes központozást (és ne nyomatékosítsunk mindent felkiáltójellel), a formálisabb kereteket, ha neki erre igénye van. Illetve miért ne taníthatnánk egymást arra, hogyan kell ezt az egészet használni? Mindenki érdeke, hogy ezek a párbeszédek zökkenőmentesebbek legyenek, és igazából a legfontosabb, hogy a kommunikáció mindig kétoldalú, így, ha valami zavar minket vagy félreérthető, akkor egyszerűen csak jelezzük.