Nem tudom, miért most durrant el az agyam, amikor az elmúlt tíz évben bárhol és bármikor eldurranhatott volna: fesztiválon, koncerthelyszínen, kocsmában, akkor, amikor először történt meg, hogy az első sörrel együtt egy plusz ötszázast is legomboltak rólam, akkor, amikor még a vécébe is vinnem kellett magammal azt a szerencsétlen poharat, vagy hazamenetel előtt, amikor egy pisivisszatartással egybekötött sorban állás után kiderült, hogy itt sem pénzt adnak vissza, hanem valami nyomorult, ki tudja, hol felhasználható tokent. Mégis most lettem ideges. Talán azért, mert
most vagyok túl az első mosogatáson, amely után fizikailag nem fértek el a szerencsétlen, különféle méretű és logóval ellátott, kopott és szétkaristolt repoharak a számukra elkülönített polcon.
Eddig sem tetszett a rendszer, most azonban vörös fejjel és azonnal válaszokat követeltem (volna, ha lett volna kitől):
- Ki találta ki ezt a hülyeséget?
- Kinek áll ez érdekében?
- Mitől környezettudatos ez az egész?
- Mi a baj a hagyományos üveg- és papírpoharakkal?
De főleg erre:
Mégis mi történt, hogy a fiatal felnőttek által lakott háztartásokban már tényleg külön polc kell a repoharaknak?
A jellegzetes műanyag repoharak észrevétlenül váltak az életünk, de főleg a konyhánk részévé, miközben pont nem arra és úgy használjuk őket, amire és ahogy kellene – és ez most tényleg nem a fesztiválokon és kocsmákban söröző kisember hibája, hanem a repohárbizniszben érdekelt cégeké, bármennyire is megpróbálják ránk kenni a balhét és igyekeznek lelkifurdalást kelteni mindenféle környezettudatos lózungokkal.
A helyzet ezzel együtt is az, hogy nem a repoharakkal van baj, hanem az azokat előállító és ránk erőltető rendszerrel. Amely egyébként egy jó ötletből és szándékkal indult: a lényege az volt, hogy felszámolják a fesztiválokat ellepő törékeny és instabil műanyag poharak invázióját. Aki járt a Szigeten az utolsó nap után, de a takarítás előtt az elmúlt tíz évben, az tudja, hogy kész kis ökológiai katasztrófa volt a fesztivál még úgy is, hogy csak a pohárrengeteget nézzük.
Így jött az ötlet, hogy kötelezővé teszik és kiváltják a rossz minőségű poharakat tartós és megbízható műanyag darabokkal, amelyek újra és újra felhasználhatók, és amelyekhez a fesztiválozók akár még érzelmileg is kapcsolódhatnak: egyrészt azért, mert hazavihetik és menő kis relikviaként tárolhatják vagy használhatják otthon, másrészt a logó miatt. A rendszer logikusnak tűnt: némi plusz pénzért kapsz egy poharat, amit vagy visszaválthatsz, vagy legközelebb magaddal hozhatsz. Ha nem pénzt kapsz, akkor tokent, amit bármikor pohárra válthatsz és kezdheted az egészet elölről.
Ráadásul alulról jövő kezdeményezésként indult az egész, ez pedig annak idején még szimpatikusabbá tette a repohármozgalmat: a Telex kimerítő visszaemlékezése szerint a kétezres évek közepén olyan kedves, kisebb fesztiválokon vezették be, mint a Szegedi Ifjúsági Napok és a környezettudatos hipszterek körében népszerű Bánkitó. A repohár elnevezést pedig Dominus Ákosnak köszönhetjük, aki annak idején civilként vett részt a projektben, és aki manapság a Sziget fenntarthatóságáért felel. (És nem ő tehet erről az egészről, szóval ne őt hibáztassuk!)
Mint annyi minden ebben az országban, papíron mindez nagyszerűen hangzik, de ahogy elkezdesz belegondolni, máris tódulnak a kérdések és a lehetséges buktatók. Elvégre, ha jól működne a rendszer, nem halmozódna fel egy ilyen készlet egy egyszemélyes háztartásban röpke három év alatt:
Fotó: Neményi Márton
Tudom, first world problem ez az egész, sőt, még a kommentelők által rendszeresen felkérdezett „bulikázni azt tudnak, közbe’ életükben nem dolgoztak még végig egy napot tisztességesen” generáció számára is marginális kihívás a repohárkérdés, mégis fontos, hogy beszéljünk róla. Azért, mert képmutató, pazarló, hazug rendszer ez, amely kicsiben leképezi a greenwashingban utazó posztkapitalista piacgazdaság gusztustalanságait. A repohár intézményét ugyanis valakik fenntartják és erőltetik – szó szerint – a torkunkon le, miközben még soha senkivel sem találkoztunk, aki azt mondta volna, „tök jók ezek a poharak, én örülök nekik”. Lefogadjuk, hogy ti sem.
A fő kérdés persze az, hogy minden macera ellenére legalább környezettudatos-e a repohárbiznisz. Nagyon úgy tűnik, hogy nem: lehet, hogy zöldebb, mint a korábbi, valóban fenntarthatatlan megoldások, de így is iszonyatos mennyiségű hulladékkal jár, hiszen egy kiadósabb buli után a közönség jó része sem visszaváltani, sem hazavinni nem hajlandó őket, így ugyanúgy a szemétben landolnak. Az is kérdéses, hogy a gyártás során figyelnek-e a fenntarthatóságra, illetve újrahasznosított műanyagból készülnek-e; erre egy gyártó honlapján sincsenek információk, csak azt hangsúlyozzák, hogy maguk a poharak többször használhatóak, így valószínűleg erre is nem a válasz. A szállítás, mosás, fertőtlenítés szintén környezeti terhelést jelent – az üzletben érdekelt cégek azt mondják, ez, és nem a poharak terjesztése a fő bevételi forrás –, a logók nyomtatása pláne.
Egyszóval valószínűleg egy kicsit zöldebb megoldás, mint a korábbi műanyagpoharak, de biztos, hogy sokkal beljebb lennénk, ha átállnának az újrahasznosított papírból készülő, lebomló poharakra.
Utóbbi azonban soha nem lehetne ekkora biznisz, hiszen azok nem betétdíjasak, azaz nem tehetnék meg, hogy elkérnek értük akár öt-hatszáz forintot is. (Hogy ez az összeg hogyan jön ki, és mekkora lehet az árrés, abba inkább bele se menjünk.) Ha már itt tartunk:
Miért nem képesek visszaadni a pénzünket a visszaváltáskor?
Azaz miért béna tokent kapunk a legtöbb helyen, ahelyett, hogy simán visszafizetnék a pohár árát? Egyrészt vannak még helyek, ahol igenis visszaadják (ilyen például a nagyszerű Fekete Kutya kocsma vagy a Kobuci koncerthelyszín), akár a teljes összeget, akár annak egy részét. (A maradékot általában tisztítás címen tartják vissza – nem árt tudni, hogy ezeket a poharakat darabonként húsz forintért mossák és fertőtlenítik a forgalmazók, azaz ha csak száz forinttal kevesebbet is fizetnek vissza a bulihelyek, máris sokat kaszáltak.) A legtöbb helyen azonban tokent kapunk, amelyeket vagy csak ott, vagy csak meghatározott kocsmákban, fesztiválokon használhatunk – akadt ugyan kezdeményezés az egységes tokenrendszerre, de az sosem terjedt el igazán, a legtöbb háztartásban tehát szanaszéjjel hevernek a kis zöld, barna, lila korongok.
A kocsmák többsége azzal érvel, hogy az ügyeskedést védik ki: ahol készpénzt adnak vissza, ott hamar megjelennek a cápázók, azaz azok, akik a magára hagyott (jó esetben üres) poharakat szedik össze és váltják vissza. Több helyen bevezették, hogy fejenként csak bizonyos számú poharat vesznek vissza, ám az egyik Telex által megkérdezett kocsmáros elmondta, hogy
volt, aki ötvenszer állt sorba, hogy visszaválthasson négy-négy repoharat.
Nekem egyébként különösebben nem fájna, hogy a hajléktalanok és a csóró punkok ezzel szedik össze a napi betevőre valót, de a face control és a tettre kész valtonosok országában nincs abban semmi meglepő, hogy távol akarják tartani a mérsékelten fizetőképes közönséget.
A Sziget nagyszínpada az utolsó koncert után, a repohárrobbanás előtt (Fotó: Neményi Márton)
Akárhogy is, nagyon sokat elmond egy-egy helyről, hogy készpénzezik vagy tokenezik-e: megtudhatjuk belőle, mit gondol a tulaj és a személyzet a vendégeiről és milyen viszonyban szeretne lenni velük. Ezt tehát akár szűrőként is használhatjuk, ha törzshelyet keresünk. A legtöbb fesztivál és kocsma azonban jelenleg egészen komolyan úgy van vele, hogy a kedves vendég lesz szíves szépen:
- kifizetni azt az öt-hatszáz forintot;
- vigyázni a poharára és hurcolni magával mindenhova, és – főleg készpénzvisszaadós helyeken – nem egyedül hagyni akkor sem, ha pisilni megy;
- buli után szépen sorba állni és visszaváltani tokenre;
- a tokent eltenni úgy, hogy pontosan tudja később, melyik helyen használható majd;
- a következő bulira pedig a megfelelő műanyag korongot magával vinni.
Életszerű, igaz? Erről az egészről mindig az Örs vezér téri biciklis átkelő jut az eszembe a Kerepesin, amit a gyalogosok az átadása óta zebraként használnak, annyira, hogy sokan nem értik, mit keresnek rajta a bicajosok. Többen még odébb is hessegetik őket azzal, hogy ne nyomuljanak már és engedjék őket nyugodtan átsétálni. Erre persze lehet óbégatni, a szabályokra hivatkozni („tessék az aluljárót használni!”), vagy akár szembe is nézhetnénk a problémával, és lobbizhatnánk rendes zebráért, ha már az önkormányzatnak nem esik le, hogy szükség van rá. Hogy hogy jön ez a repohártémához? Úgy, hogy van egy rossz rendszer, amit meg kellene változtatni, hogy egy kicsit könnyebb legyen az élet, mégsem történik semmi.
Az a helyzet ezzel a repohárgate-tel, hogy pont nem eléggé felháborító ahhoz, hogy érdemben tiltakozzunk vagy polgári engedetlenkedjünk. Pedig milyen szép is lenne egy mozgalom, amelyben hirtelen tömegek kezdenének valóban környezetbarát, lebomló papírpoharakat becsempészni a rendezvényekre, kikérni a piát a repohárban, áttölteni a sajátjukba, majd a műanyagot azonnal vissza is váltani.
Ez így leírva olyan jól hangzik, hogy mindjárt létre is hozok rá egy Facebook-eseményt. Már csak azt kellene kitalálni, hogyan ne repüljenek rá és brandingeljék széjjel a kapzsi papírpohárforgalmazók.
