„Felvagdostam a volt férjem kedvenc pólóit a szekrényben. Csak úgy benyúltam ollóval és adtam nekik. Illetve ugyanezzel az ollóval megkarcoltam jó mélyen a kedvenc CD-it. Hű, micsoda cirkusz lett belőle” – írja Andi, amikor arról kérdezem az ismerőseimet, ki, milyen irracionális dolgot tett egy nagyobb szakítás után, mennyire szenvedte meg, amikor szétment a párjával. Bálint is arról mesél, hogy fiatalon nehezen élte meg az elutasítást:
„Egy olyan csajjal jöttem össze, akinek évek óta pasija volt. hosszú, kitartó meló volt, hogy legyen belőle valami. Pár hétig tartott, aztán megtudtam, hogy újra találkoztak és kibékültek az exével. Ezen bepipultam, írtam az exének egy sms-t, hogy várom a metrómegállóban, intézzük ezt el (tudtam a lánytól, melyik környéken lakik). Tényleg odamentem, ott vártam fél órát, de a csávó nem jött és a telója is ki volt kapcsolva. Őszintén szólva annyira ködben volt az agyam, hogy nem tudom, mit csináltam volna, ha megjelenik, szerintem ebbe bele se gondoltam igazán. Baromi hülye voltam, utána égett is a pofám, és a lecke az volt, hogy soha többé nem kezdtem ki olyan lánnyal, akinek pasija volt.”
Nem ritka jelenség, hogy egy-egy kapcsolat felbomlása után, az egyik fél saját maga számára is furcsa magatartásformát vesz fel. Vannak, akik teljesen összeomlanak és magukat ostorozzák, mások irracionálisan dühösek lesznek vagy szenvednek, míg megint mások nem bírnak leállni a másik fél instájának, Facebookjának a nézegetésével. De vajon miért történik mindez?
Tudtad, hogy voltál már függő?
„Az együtt töltött idő olyan kémiai aktivitások történnek, amelyek biológiailag arra hivatottak, hogy összekössék az új párt” – ezt már dr. Larry Young idegkutató, az Emory Egyetem pszichiátria professzora és a The Chemistry Between Us (A köztünk lévő kémia) című könyv szerzője mondta a brit Marie Claire-nek.
„Minden egyes interakció oxitocint szabadít fel az agyban, a szex és a társas kapcsolatok neurohormonját, valamint a jutalmazással kapcsolatos dopamint. Ezek az oxitocin és dopamin löketek kapcsolatot alakítanak ki a partner arca és illata, valamint az agy jutalmazási rendszere között” – mondja Young. Mindez azt jelenti, hogy nemtől függetlenül az agy a partnert és a tőle kapott figyelmet drognak tekinti, az agy lényegében a várakozás és a jutalom körforgásában mozog egy intenzív, szerelmi kapcsolatban.
„A kapcsolat bármilyen akadálya jobban stimulálja a dopaminrendszert” – mondja Helen Fisher, Ph.D., a Rutgers Egyetem biológiai antropológusa és a Why We Love és a The Nature and Chemistry of Romantic Love (A romantikus szerelem természete és kémiája) című könyvének szerzője.
Így még inkább szerelmes vagy, és megpróbálod visszahódítani a volt partneredet.
Ez lehet az oka annak is, hogy egy nagyobb veszekedés, csiki-csuki játszmák utáni kibékülés után a pár tagjai úgy érzik, jobban szeretik egymást mint valaha, miközben csak az agyunk kémiai folyamatai válnak intenzívebbé. Sok, nagy amplitúdójú, de lényegében mérgező kapcsolatot működtet egy darabig ez a furcsa dinamika, amit sokan úgy emlegetnek: „Veszekedés után édes a kibékülés”
Fotó: Getty Images
De maradva a szakításnál, Fisher azt találta, hogy a frissen dobott emberek agya aktív azokban a régiókban, amelyek olyan mély függőségekhez kapcsolódnak, mint a nikotin, az alkohol vagy a kokain, és a szó szoros értelemben elvonási tüneteket szenvednek a drog hiányától, ami a partnerük és az általa nyújtott szeretet volt.
Ez megmagyarázza azokat a kontrollálhatatlanul megszállott érzéseket, amelyeket oly sokan tapasztalnak, miután elhagyják őket.
„Az agyat úgy tervezték, hogy megpróbálja visszahódítani ezt a személyt” – magyarázza Fisher, hozzátéve, ennek evolúciós oka van: a természet így növeli a párzási sikereket. Ha az agy egyszerűen hagyná, hogy a partnerek elsétáljanak, az emberi faj már évezredekkel ezelőtt elbukott volna.
Ez történik az agyadban szakítás után
Fontos tudni, hogy az agy a szakítást követő hetekben oxitocin- és dopaminhiányos állapotba kerül, ezért érzünk szinte fizikai fájdalmat és ezért sírunk olyan sokat. Amikor pedig nem bírunk enni, és csak fekszünk az ágyon sorozatokat nézve, azért van, mert a szorongást érzékelve a test stresszhormonokat termel, ami elnyomja az étvágyat, eltompítja a memóriát és gyengíti az immunrendszert.
Persze nem minden szakítás ilyen szörnyen fájdalmas, sok változótól is függ, hogyan éljük meg: mennyire volt intenzív a kapcsolat, mikor történik velünk, mennyire ér minket váratlanul és mennyire érett a személyiségünk. Az sem mindegy, mennyire próbálunk tudatosan tenni azért, hogy lerövidítsük a szenvedés idejét. Mert bár a szakítás okozta fájdalmat, letargiát nem nagyon lehet megúszni, könnyebbé azért tehetjük a nem közkedvelt időszakot. Sokat segít ilyenkor például, ha sportolunk, hiszen a mozgás során az agy endorfint, egy erőteljes hatású kémiai anyagot termel, ami jobb hangulatot okoz. Az is legalább annyira fontos, hogy a szakítást ne kösd össze az énképeddel.
Fejezd be az önostorozást!
Erről én is tudnék mesélni: egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, hosszú bocsánatkérő levelet írtam az exemnek, (miután persze könyörögtem, sírtam és mindent megtettem, amit ilyenkor nem kéne), miben voltam borzasztó, minden létező konfliktusunkat magamra vettem, a saját hibámnak róttam fel. Csak évekkel később sok-sok belső munka és terápia után jöttem rá, hogy bár akkoriban kétségtelenül rossz minták alapján működtem, neki is is bőven megvolt a része abban, hogy a konfliktusok újra és újra kialakultak és ugyanazokat a lemezeket pörgettük. Hogy csak azért mert vele nem működött, nem jelenti azt, hogy kizárólag velem van a baj.
A sztorim nem egyedi, sok hasonlót hallottam másoktól: „Miért nem voltam elég jó?” vagy „Valami baj van velem?” – tették fel a szenvedő felek a sokat hallott kérdéseket.
Természetesen az egészséges, sőt, az önfejlődéshez szükséges, hogy tanuljunk az előző kapcsolatból, hogy kérdéseket tegyünk fel, keressük, mit rontottunk el, hogy tudjuk, mit szeretnének javítani a következőben. Az viszont destruktív, ha mindez átvált abba, hogy megkérdőjelezzük saját alapvető értékünket.
A pszichológusok szerint a korábbi csúnya szakítások feldolgozatlansága, valamint a gyermekkori elhagyatottság, elhanyagoltság hajlamosít arra, hogy az ember túlreagálja a romantikus elutasítást.
A jó hír az, hogy terápiával és belső munkával ezek felismerhetők és jól kezelhetők.
Olyan mintha kitépték volna egy részemet!
Hallani egy-egy szakítás után, és ez annyira nem is alaptalan hasonlat. Arthur Aron pszichológus és munkatársai egy kutatásuk során ugyanis megfigyelték, hogy amikor az emberek szoros kapcsolatban élnek valakivel, az énjük összefonódik a partnerük énjével. Más szóval, elkezdünk úgy gondolni a romantikus partnerünkre, mint önmagunk egy részére – összekeverjük a mi tulajdonságainkat az ő tulajdonságaival, az emlékeinket az ő emlékeivel, és az identitásunkat az ő identitásával. Így a romantikus partner elvesztése bizonyos mértékig az én elvesztésének érzetét is okozhatja.
A kutatásból az is kiderül, minél inkább úgy érezték a megkérdezettek, hogy egy kapcsolat során növekedtek, fejlődtek, annál valószínűbb volt, hogy a szakítás után nagy csapást szenvedett az énképük.
Fotó: Getty Images
Azok az emberek, akik egyetértettek azzal, hogy az elutasítás megkérdőjelezte bennük, kik is ők valójában, arról is gyakrabban számoltak be, hogy még mindig feldúltak, amikor arra a személyre gondoltak, aki elutasította őket. A fájdalom még az évekkel korábbi elutasítások miatt is megmaradt. Ennek is megvan a maga oka, ha ugyanis az elutasítás szorosan kapcsolódik az énképhez, az emberek nagyobb valószínűséggel félnek is tőle. A kutatásban résztvevők arról számoltak be, hogy akiknek az énképük sérült egy szakítás után, az új partnerekkel szemben óvatosabbak lettek, és “falakat emeltek”.
„Úgy érzem, hogy folyamatosan visszatartom magam a lehetséges jövőbeli kapcsolatokban attól való félelmemben, hogy ismét elutasítanak”. – mondta az egyik résztvevő.
Mások egy kapcsolat végét jobban a helyén tudták kezelni – és erre kellene törekedni mindenkinek – egy interjúalany megjegyezte: az elutasítás nem az értéket tükrözi.
„Megtanultam, hogy két ember lehet külön-külön értékes egyéniség, de ez nem jelenti azt, hogy össze is tartoznak”. – mesélte, míg másikuk szintén egy nagyon hasznos alapigazságot mondott:
Mindenkit elutasítanak. Ez az élet része.
Az elutasítás és az én szétválasztása tehát általában könnyebbé teszi a szakításokat, a kettő összekapcsolása pedig általában nehezebbé.
Tanulni, fejlődni jó
Egy másik csoport az említett tanulmányban a szakítást a fejlődés lehetőségének tekintette, segített nekik megérteni az egyértelmű elvárások fontosságát, a célok közötti különbségek felismerését, és azt, hogy hogyan fejezzék ki, mit szeretnének egy kapcsolattól. Egyes résztvevők azt írták, hogy a szakítások segítettek nekik elfogadni, hogy nem tudják irányítani mások gondolatait és tetteit, megtanultak megbocsátani.
A szakemberek szerint az egyik stratégia, amellyel a szakítást egy kicsit könnyebbé tehetjük, az lehet, ha tudatosan átgondoljuk, milyen narratívákat hozunk létre az élményből. Gondolhatjuk azt is, “Rosszul kommunikáltam a kapcsolatban; biztos nem tudok megnyílni az emberek előtt.”, vagy úgy is megközelíthetjük a dolgot ha azt mondjuk. hogy “Rosszul kommunikáltam ugyan a kapcsolatban, de ezen még dolgozhatok, és a jövőbeni kapcsolatom majd jobb lesz ezáltal”.
A szakemberek szerint azok, akik szerint a személyiségük már nem változhat, vagy úgy érzik, hogy az elutasítás felfedte a valódi énjüket, akkor egy negatív tulajdonság felfedezése egy életfogytiglani ítélethez hasonlít. Pedig, ha hiszünk a változás lehetőségében, az segíthet az egészséges tovább lépésben, egy negatív tulajdonság felfedezése nem a világ vége, sőt, lehetőséget adhat a további fejlődésre.
