Először rendezték meg hétfőn a „Szólj be a papnak!” című vitát, melynek központi gondolata a kiengesztelődés. A téma az eutanázia kérdésének hazai újraszabályozása volt. Karsai Dániel, az idővel bekövetkező légzésbénulás miatt halálos ALS betegségben szenvedő alkotmányjogász elmondta, miért döntött úgy, hogy a nyilvánosság elé áll saját ügyével:
Fotó: RTL/Házon Kívül
„Megpróbálom én magam felhívni a nyilvánosság figyelmét
az eutanáziára, párbeszédet indukálva. Magam is tapasztaltam, hogy nem merünk erről beszélni. Meglepődtem azon, hogy milyen sokan érdeklődnek az ügy iránt, eddig csak higgadt, empatikus kommunikációban volt részem” – mondta.
Hofher József jezsuita szerzetes „hálás” volt Karsai Dánielnek, amiért olyan témát hozott szóba, amit mindenki kerül. „Nélküle most üres lenne ez a terem, pedig fontos a halálról beszélni, hiszen egyszer mindenkinek szembe kell nézni ezzel”.
Orosz Gábor Viktor evangélikus teológus az életvégi döntésekről szólva úgy fogalmazott: „a halálba történő segítés az élet egyik legszentebb pillanata, a születés fogható még ehhez”.
Karsai szerint életünk szent pillanatai közül a születés és a halál azért különleges, mert azokból egy van, „és ez az, ami keretet ad létezésünknek”. „Azt még sose kérdezte meg tőlem senki, hogy akarnék-e örökké élni. Biztos, hogy nem, mert akkor elveszne belőlem a drámai feszültség, ami a tettvágyat szüli” – folytatta.
Orosz lelkész szerint fontosabb kérdés az, hogy miért éljünk. „A keresztény egyház közös álláspontja, hogy élet és halál kérdésében Isten dönt, aki Jézus Krisztusban örök élettel ajándékozott meg minket. Ugyanakkor vannak eltérő nézőpontok az eutanáziával kapcsolatban. A protestánsok úgy vélik, hogy
az ember kerülhet olyan helyzetbe, amikor a szenvedései elviselhetetlenek”
– mondta. A kérdésre, hogy miért akarják jogi procedúrával a társadalomra hárítani a döntést, Karsai azt mondta, hogy szerinte egy esetleges megengedő szabályozás nem hárítja át a döntést másra, a teljes belátási képességében lévő ember maga felelős döntéséért. „A jognak van egy olyan jellemzője, hogy nem kell vele élni” – mondta, hozzátéve, hogy az orvos is visszautasíthatja az eutanázia elvégzését.
Hofher József jezsuita szerzetes tekintélyelvű szempontok felől közelített a kérdéshez. Szerinte a megengedőbb eutanáziatörvényhez „felnőtt társadalom” kell, a mai Magyarország pedig nem nevezhető annak. Ezután kiskapukat emlegetett,
az „egészségügy helyzetével” is magyarázva a kérdés időszerűtlenségét.
Szerinte amíg olyan a gondolkodásmód, hogy csak egy egészséges fiatal embert tart teljes értékűnek, addig nem lehet az így szocializálódott felnőttekre ilyen döntéseket bízni. (Hiszen nyilván sokkal szerencsésebb, ha az ugyanebben szocializálódott hivatalnok dönt a sorsunkról saját magunk helyett – a szerk.)
Karsai Dániel felvetette a kérdést, hogy hány generáció kellene ehhez. „Tekintsük nagykorúnak Magyarországot, az is ezt mutatja, hogy ilyen sokan érdeklődnek az ügy iránt”. Példaként hozta fel Hollandiát, ahol 20 éve van hatályban megengedőbb szabályozás, mégis csak a halálesetek 3,9 százaléka történik eutanázia útján. „Meghalni, haldokolni nem jó. Higgyék el nekem, ez nem akkora buli, hogy tömegek jelentkezzenek rá. Nagyon félünk tőle, mert nem beszélünk róla, nem tudjuk, mi van utána” – fogalmazott.
Karsai szerint itt belátási képessége birtokában
önmagáról dönteni tudó emberekről van szó, akik orvosi diagnózissal rendelkeznek gyógyíthatatlan betegségükről. Éppen emiatt nem lesz az ő ügye precedens értékű az alzheimeresekre nézve.
Egy középkorú, ALS-sel küzdő nő elmondta, hogy a három és fél évből, amit az orvosok jósoltak neki, másfél év letelt. Már a fürdéshez is segítséget kell kérnie, egyre kevesebb dologra képes önmagától. Megkérdezte: miért nincs halálhoz való jog, ha élethez való jogunk van? Hofher szerint ez abszurd kérdés, hisz a halál az biztos, a hit pedig a jognál erősebb kapaszkodó a jezsuita szerint.
A kérdésre, hogy fél-e a haláltól Karsai elmondta,
egyelőre az állapotromlása aggasztja. Ijesztő, hogy eljön az a pillanat, amikor már nem fog tudni eljönni egy ilyen beszélgetésre, mert már önellátásra sem lesz képes. „Elképzelhető, hogy olyan fizikai és lelki állapotban leszek, hogy semmi más nem lesz, csak a szenvedés. A végébe nem is tudok belegondolni, még eltaszítom magamtól. Nem tudom, hogy képes leszek egyszer majd azt mondani, viszlát, és kösz a halakat. Az ehhez való jogot azonban követelem, nem kérem. Még nem hoztam meg ezt a döntést, ma még nem akarok meghalni, lehet, hogy holnap se” – mondta.
