– Mit mondtál, Rák a horoszkópod?
– Szerintem nem mondtam, de amúgy az.
– Éreztem. Megmondom én az ilyesmit messziről.
– De amúgy ez nem kamu? Mármint értem én, hogy sok mindent nem tudunk az univerzum működéséről, de hogy az egész jellemünket és sorsunkat meghatározza, hogy éppen hogy álltak a csillagok, amikor kibújtunk anyákból, szóval ez nekem kicsit… gyanús.
– Aha, oké. És az aszcendensed?
– Izé, az is Rák.
–Ajjaj, az nem lesz jó. Volt már dolgom ilyen férfival, hát bocs, de tényleg mint a Rák, kettőt előre, hármat hátra, és mindezt eleve oldalra. De rajtad jó energiákat érzek, megpróbálhatjuk. Küldök majd linkeket, hogy mit kell tudnod a Kos-Mérlegről, hogy kompatibilisek legyünk. Mármint energetikailag. Még akár működhet is ez köztünk. Megérzem én az ilyesmit. Boszorkány vagyok amúgy. Mármint konkrétan.
Talán 2014 lehetett, ez a hatodik Tinder-randim volt csak abban a hónapban. Észre sem vettem, mennyire kimerítő ez a fajta futószalag-randizás: ez nem az a fáradtság, amit az ember a bőrén érez, inkább apátia, közöny. Az izgalom, a bizsergés (introvertáltéknál: a gyomorgörcs, az izzadó tenyér), ami a Tinder előtti világban az első találkozásokat megelőzte, rég nem volt sehol, rutinszerű, szervezést, logisztikát igénylő művelet lett az ismeretlen nőkkel való találkozás. Még úgy is, hogy (nem mindenféle erkölcsi okokból, hanem magamat ismerve inkább gyakorlati céllal) az ilyesmi sosem végződött awkward „hozzám vagy hozzád” beszélgetésben, majd szexben, hanem tényleg a párkeresés volt a cél.
A boszorkánnyal, ahogy mondani szokták, nem lett semmi, de a mai napig eszembe jut néha. Főleg azért, mert az volt az első randi, ahol – belátva, hogy biztosan nem vagyunk kompatibilisek – csalódottság és minden egyéb negatív érzés nélkül sikerült elengednem azt, hogy nekem vele vagy bárkivel ezen az appon össze kell jönnöm. Így aztán mindenféle kényszer és görcs nélkül odafordultam hozzá és beszélgetni kezdtünk. Például arról, hogy mi az istent jelent 2014-ben egy erzsébetvárosi kocsmában az, hogy valaki boszorkány.
Fotó: Getty Images
Az applikáció – és vele a mai értelemben vett online párkeresés – most tízéves, és azóta biztos lettem abban, amit akkor még csak sejtettem:
A Tinder és a hozzá hasonló az alkalmazások nemhogy nem segítenek párt találni, hanem minden eszközzel és aktívan megnehezítik ezt, sőt, ahol csak tudják, lehetetlenné teszik, hogy két ember tisztességesen szeretni tudja egymást.
Ez a cikk tehát nem a Tinder-sztorikról szól, azokkal Golf-áramlatot lehetne rekeszteni, és szinte mindegyikben előkerülnek az olyan ízes magyar szavak, mint a ghosting, stalking, catfishing. Ez a cikk arról szól, hogyan ver át és manipulál a Tinder, hogyan csinál a párkeresésből tét nélküli, addiktív, a vécén ülve is végezhető pótcselekvést úgy, hogy közben észrevétlenül megcsapolja a bankszámládat.
Hogy jutottunk idáig?!
Az internet első nagy társkeresője a Match.com, amely ma is működik, annyira, hogy céghálózat lett belőle, amelynek a Tinder is része. Eleinte egyszerű és magától értetődő, AI- és láthatatlanalgoritmus-mentes művelet volt: az ember beírta a keresett pár nemét, korát, lakóhelyét, egy-két egyéb preferenciát az ízlésére, életmódjára vonatkozóan, a weboldal pedig kidobta a találatokat. Eleinte persze komoly stigmák övezték az online párkeresést: veszélyes és furcsa tevékenységként tekintettek rá, amit csak azok vesznek igénybe, akik a „való életben” (bármit is jelentsen ez) képtelenek társat találni, vagy azért, mert túl félénkek, vagy, mert nem szalonképesek. A helyzetet Nora Ephron romkomja, az 1998-as A szerelem hálójáb@n (nem elütés, tényleg így került magyar forgalmazásba) változtatta meg: itt online találja meg egymást Tom Hanks és Meg Ryan, úgy, hogy személyesen egyébként esküdt ellenségek, és mit sem tudnak arról, hogy közben egymással flörtölnek a neten. A film hatalmas siker lett és divatossá tette az online párkeresést.
Nyugodt évek következtek, még a Tinder 2012-es indulása sem kavarta meg az állóvizet. Igen, az applikáció hivatalosan 11 éves, mégis indokolt, hogy most „ünnepeljük” a tizedik szülinapját. Egyrészt azért, mert eleinte még csak pár egyetemi kampuszon, illetve az App Store bizonyos felhasználói számára volt elérhető, másrészt azért, mert 2013-ban mutatták be az egész piacot felforgató, az évszázadok alatt megkövült ismerkedési szokásokat szinte teljesen leromboló funkciót. Ez pedig természetesen:
A húzás, azaz a swipe.
Azt hinné az ember, hogy nincs abban semmi különös, hogy a korábbi klikkelés/pöccintés helyett az ujjat a képernyőn tartva, húzással választhatjuk ki a nekünk tetsző/nem tetsző profilokat, ám ez az apróság mindent megváltoztatott. Tudatos döntés volt ez az alapítók, Sean Rad és Johnatan Badeen részéről: azt szerették volna, ha a párkeresés egy kártyajátékra emlékeztetné a felhasználókat, ahol a hús-vér emberek profiljai a lapok, ők pedig az osztók. Badeen a legenda szerint a fürdőszobai tükrén gyakorolta a mozdulatot, amelyet aztán átültetett az alkalmazásba: a cél az volt, hogy ez az apró gesztus minél több örömet és elégedettséget okozzon a usereknek.
Ezzel el is érkeztünk a Tinder legnagyobb trükkjéhez és sikerének titkához. Ez pedig az, hogy ez csak a felszínen társkeresős app, valójában egy jól megtervezett, addiktív free to play mobiljáték. Aki töltött már le hasonlót a Playből vagy az App Store-ból, az tudja, miről van szó: elvileg ingyenes, valójában azonban idegesítő, az élményt folyamatosan megszakító reklámokkal telepakolt, finoman szólva nem túl eredeti játékok ezek, amelyekben ráadásul súlyos összegeket kell fizetni a teljes funkcionalitásért. Szinte senki sem kezdi azzal, hogy fizet, ám ha már elég időt és energiát belepakolt, és eléggé felidegesítette magát, a felhasználók jelentős része perkál.
A Tinder pont így működik: ingyenesként indult, manapság azonban nem sokáig jut el az, aki akként is szeretné használni. A lájkok (azaz a jobbra húzások) nagyon hamar elfogynak és az algoritmus is megbünteti, azaz még csak nem is látja a potenciális partnereket. A nem fizető felhasználók 12 óránként 50 lájkot kapnak, az app ráadásul „barátságos emlékeztetőkkel” bombázza őket, hogy vegyenek nagyobb láthatóságot biztosító Boost és Super Boost funkciókat; ha fizetnek, bármeddig pörgethetik az alkalmazást. (A Boost az esélyeket a tízszeresére növeli, a Super Boost százszorosára.)
Nagyjából három éve voltam kisebb-nagyobb megszakításokkal a húspiacon, amikor a barátaim – állításuk szerint azért, mert megelégelték, hogy hervasztó sikerességi rátával swipe-olok – szabályosan kiszedték a kezemből a telefonom, hogy segítsenek végre matchelni. Önzetlenségről persze szó sem volt, inkább arra ment ki a játék, hogy a harmadik sörük közepén tartó, egyébként házas-gyerekes férfiak egy kicsit végre „legálisan” húzogathassanak a saját szájuk íze szerint, az én ügyem legfeljebb kényelmes alibi volt. Természetesen nyolc perc alatt elfogytak a lájkok, így a lincshangulatot elkerülendő gyorsan megegyeztünk abban, hogy a következő két körért cserébe előfizetek egy hónapra. A Tinder persze nagybetűkkel az egy hónapra jutó díjat írja ki, és csak a kisbetűs részben közli, hogy maga az előfizetés éves; így történt, hogy szalonspiccesen sikerült előfizetnem egy teljes évre 35 ezer forintért. Mivel rögtön utána megint nyomkodni kezdték, és csak percekkel később esett le, mi történt, visszatérítésről szó sem lehetett. Két hét múlva összejöttem valakivel (nem a haverjaimnak hála), alakult is a kapcsolat, eközben persze parlagon hevert az éves előfizetésem, a Tinder pedig értesítésekkel, mailekkel és minden egyéb elképzelhető módon tett róla, hogy FOMO-érzésem legyen, és emlékeztetett arra, mennyi csodálatos élményből maradok ki csak azért, mert monogám lúzer vagyok.
Ekkor szó szerint a bőrömön éreztem, milyen torz és gyűlöletes rendszer ez.
És ekkor vált világossá, hogy a Tinder nevű párkeresőnek nem célja és érdeke, hogy párt találj vele.
Vagyis persze, találj párt, de lehetőleg ne olyat, aki mellett boldog vagy és megállapodhatsz. Lehet, hogy alufóliasisakos konteohívőnek tűnök most, de gondoljatok bele: ha a lehető legtöbb magányos embernek segítene az applikáció, egy pillanat alatt bezuhanna és onnantól már csak stagnálna a felhasználói bázis: mi a biznisz abban, ha egy társkeresőn mindenki társat talál?! A Tinder azt szeretné, hogy minél elszántabban és minél kétségbeesettebben keress, annyira, hogy még az előfizetéstől se riadj vissza.
Fotó: Getty Images
Ennek pedig a legjobb módja, ha állandó ingerekkel, pszichológiailag adekvát ütemben adagolt várakoztatással és jutalmazással láncolja magához a felhasználókat, pont úgy, ahogy – az etikailag jóval okésabb, de szintén rendkívül addiktív – Candy Crush. Erre már szakszó is van: játékosítás, azaz gamification. Ez az, amikor egy hétköznapi helyzetből vagy tevékenységből – legyen az a futás, nyelvtanulás, netbankolás, vagy akár a corporate ranglétrán történő felfelé kúszás – mobiljátékot csinálnak szabályokkal, pontozással, jutalmazással. Csakhogy, míg a Candy Crush-ozás közben tisztában vagy mindezzel, hiszen egyértelmű, hogy ez egy játék – még ha a mögöttes pszichológiai hatáskeltésnek nem is vagy tudatában –, a Tinder mindezt a színfalak mögött műveli. A swipe-olás, a match-animáció, a figyelmeztetések, a finom heptikus visszajelzések mind-mind a függőséget erősítik. Ahogy az is, hogy a jobbra-balra húzogatást pont a megfelelő ütemben törik meg a figyelmeztetések, ajánlások és rendszerüzenetek, hogy véletlenül se fásuljon bele a felhasználó a folyamatosan felbukkanó profilok monotóniájába.
A legszebb, hogy ha valaki egyszer előfizetett, az nemhogy megszabadul ettől, hanem még mélyebbre süllyed a függőségbe. Mégpedig azért, mert ha már nemcsak időt, energiát, hanem pénzt is fektetett a „párkeresésbe”, csak annál nagyobb elánnal folytatja majd. Erről szól az elbukott pénz tévhite (Sunk Cost Fallacy): e pszichológiai elmélet szerint az ember annál inkább kitart egy döntés mellett, minél több erőforrást szánt rá. Azaz hiába bizonyul tévesnek, vagy hiába nem térül meg egy ötlet, projekt, feltételezés, ha már eleget belefeccöltünk, csak azért sem engedjük el, akkor sem, amikor minden érv ellene szól: még ekkor is azt várjuk, hogy legalább nullára kijöjjünk. Azaz:
Ha az ember több ezer forintért vesz Boostokat, amelyek nem hozzák meg az eredményt, nem abbahagyja ezt a hülyeséget, hanem még több Boostot vesz, hiszen már egy csomó pénzt beletett a párkeresésbe, csak nem hagyja annyiban!
Így lett a Tinderből társkereső helyett függőséget okozó és lehúzós mobiljáték.
Úgy tűnik, a felhasználók többsége pont így éli meg: egy játékként, amelyben nem érvényesek a hétköznapok erkölcsei és morális kódexe, hiába állnak hús-vér emberek a profilok mögött: nincsenek valódi következmények, ha az ember trollkodni akar, vagy mondjuk bosszút állni a match-ein az őt ért sérelmek miatt, nem lesz számonkérhető. Nem szeretném bagatellizálni az egyéni felelősséget, de ez talán megmagyarázza a rengeteg zaklatást, stalkolást és incelkedést, amely a társkereső appokhoz kötődik.
Eközben a felhasználók többsége – főleg a fiatalok – már rég lemondott arról, hogy itt talál párt, sőt, egy részüknek eleve eszébe sem jutott ilyesmi. A Tinder egy saját, 2017-es felmérése szerint
a userek 70,8 százaléka azt mondta, soha nem találkozott senkivel személyesen a beszélgetőpartnerek közül.
A válaszokból az derült ki, hogy a Tinderre sokkal inkább egy közösségi „bejön vagy nem?” játékként tekintenek, ahol a folyamatos swipe-olgatás és profilnézegetés nem eszköz, hanem cél. Mindent elmond, hogy maga az alapító, Sean Rad már 2014-ben úgy nyilatkozott egy interjúban, hogy „nem is számít, megtalálják-e egymást a felhasználók, hiszen a húzogatás önmagában annyira szórakoztató!”.
A Tinder – sok más álszent óriáscéggel egyetemben – kivonult az orosz piacról, miután Putyin parancsára bevonultak Ukrajnába. Az applikáció azóta is elérhetetlen az országban. Egy civil művészcsoport ennek alkalmából szimbolikus temetést rendezett Szocsiban: feketébe öltözve összegyűltek egy okostelefont formáló sírkő körül, és ki-ki elmesélte a saját Tinder-sztoriját, majd koszorúkat helyeztek el az emlékhelyen. Ironikus, de a tízéves működése alatt ez volt a legőszintébb és legelegánsabb polgári reakció a swipe-alapú online társkeresők létezésére.