Drága Anyukám,
az anyák napja közeledtével mindig eszembe jut az utolsó alkalom, amikor téged ünnepelhettelek. Az a nap egyikünknek sem volt könnyű. Bár nem beszéltünk róla, mindketten tudtuk, mennyire különleges és szívet tépő alkalom ez. Ott volt a szemünkben, abban, ahogyan egymás kezét fogtuk, vagy ahogyan próbáltunk egymás arcára mosolyt csalni a körülmények dacára is. Ez volt a mi közös nyelvünk: a nevetés. Sokszor annyira röhögtünk, hogy a könnyünk is kicsordult, a fejünk pedig vöröslött a bent rekedt levegőtől. Egyszerre volt nagyon csúnya és a legszebb látvány.
Imádtam ezeket a pillanatokat, most is sokat gondolok rájuk, így szeretnélek megőrizni az emlékeimben. Sajnos azon a napon a vidámságot beárnyékolta a betegséged, de legalább próbálkoztunk, szerintem ez is sokat számít. Sőt, talán a legtöbbet.
Még sosem készültem jobban anyák napjára, mint akkor. Szerettem volna szép lenni, hogy a leharcolt, betegekkel zsúfolt kórházi szobába valami kis életet vigyek. Nagyon gondosan választottam ki a cserepes virágot is, amit aznap neked szántam. Akkor már annyira elfogytál, hogy csoki, bonbon vagy bármilyen más édesség szóba sem jött ajándék gyanánt. Olyan virág sem, aminek illata volt, mert akkor már nem bírtad magad körül a szagokat elviselni.
Fotó: Depositphotos
Mindig is szeretted a növényeket, ezért aznap reggel az első utam a közeli virágárushoz vezetett. Emlékszem, hogy frusztrált voltam, összevesztem vele, mert úgy éreztem, nem kapom meg azt a figyelmet, amit megérdemlek. Hogy így volt-e, vagy csak ideges voltam a találkozásunk miatt, azt nem tudom. Az viszont kristálytisztán megmaradt, hogy mennyire örültél neki.
Az a virág többet jelentett mindkettőnknek, mint bármilyen ajándék, amivel valaha megleptelek.
Sokáig beszélgettünk az élet nagy dolgairól, de szándékosan kikerültük azokat a témákat, amik fájdalmat okozhattak. Egyikünk sem sírt, akkor és ott nem, mindketten kímélni akartuk a másikat. A saját nevemben elmondhatom, hogy utána sem, mert bár tudtam, hogy elkerülhetetlen, ami rád vár, a szívem mélyén, örök optimistaként folyamatosan reménykedtem, hogy talán most megtörténik az a csoda, amit mások emlegetnek. Miért ne pont mi lehetnénk a kivételek?
Talán naiv voltam. Talán csak szerettem volna még egy kis időt veled tölteni. Ha ez önzőség, vállalom.
Idén lesz 10 éve, hogy elveszítettelek, elveszítettünk, és bár a gyász megkopott, a hiányod ugyanúgy fáj. Mégis, a mai napon, anyák napján csak a jóra emlékezek: felveszem a szép ruhámat, magamra öltöm a mosolyt, amit tőled örököltem, kiválasztom a tökéletes virágot, hogy aztán a sírodra tegyem és beszámoljak az élet nagy dolgairól.
Csakis vidáman, pont úgy, ahogyan te szeretted.
