Rólam igazán sok mindent el lehet mondani, az viszont, hogy konfliktuskereső lennék, na, az nincs a sok minden között. Nemhogy kétszer, de egyszer sem álltam sorba, mikor a felvágott nyelvet osztogatták, ráadásul amolyan „japán mentalitású” emberkének születtem, aki előbb rágja le valamelyik végtagját, mint hogy kellemetlenséget okozzon valaki másnak. Kis túlzással.
Szóval, ennek mentén, amennyire csak tehetem, kerülöm a konfliktusokat, mint a tüzet, és ha mégis úgy hozza a sors, hogy a közelébe kerülök egynek, akkor sok mosollyal, udvariassággal, némi érveléssel igyekszem elejét venni az ilyen esetekben szokásos artikulálatlan üvöltözésnek, hajtépésnek, tányérdobálásnak és társainak.
Három napja, a – ha jól számolom – harmadik idei nagyobb hőhullám második napján viszont, miután leadtam a kisfiamat a bölcsibe és beszaladtam a közeli kisboltba (ami talán inkább mégis közepes méretű) reggeliért, olyan türhőséggel találtam szembe magamat bevásárlás közben, amire már nekem is ki kellett nyitnom a számat.
Bácsi, olyan nagyjából 70-es, az a már messziről is jól felismerhető „rendnek kell lenni”-típus – áll a sor végén. Vagyis ott, amit a sor végének gondol, mert a mi kisboltunkban van az úgy néha, hogy a sornak két vége is van – például ha valaki nem figyel oda, vagy megszokásból áll valahova, amit a sor végének gondol. Anélkül, hogy ennek okaiba most mélyebben belemennék, elmondom, a bácsi állt rossz helyen, amikor megérkeztem a sorba utolsónak.
Gondoltam, nem szaporítom a káoszt azzal, hogy még én is mögé állok, és beálltam a sor jó végére, azzal a gondolattal, hogy ha a bácsi befejezte a vásárlását, akkor felpakolom a cuccaimat a szalagra, és mindenki megnyugodhat, máris visszaállt a megszokott rend. Fejben a bevásárlólistámat pipálgattam, mikor a szemem sarkából észrevettem, hogy az előbb említett bácsi, a sor rossz végén, hevesen gesztikulálva integet nekem maga mögé. Á, mondom magamban, jogos, neki nem szóltam arról, hogy nem orvul megelőzni akarom, csak ott a sor normális vége, ahol én állok. Úgyhogy kinyitottam a számat és ezt érthető hangon elmondtam neki is.
Ám ahelyett, hogy simán nyugtázta volna a dolgot, elkezdte nekem bizonygatni, hogy tévedésben vagyok, meg udvariatlan, meg hogy képzelem. Erre megszólalt az előttem álló – korban a bácsihoz közelebb levő – néni, aki a védelmébe vett, majd ugyancsak arról informálta a bácsit, hogy ő van rossz helyen, amire csak újabb sor „mit képzelnek” reakciók jöttek. Erre mozdult egyet a sor, a néni udvariasan megkérdezte a bácsit, hogy bejön-e akkor elé a sorba, mire a férfi emelt hangon azt válaszolta, idézem: „Na, ne vicceljen itt nekem. Takarodjon csak oda a helyére!”
És azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor az agyam eldobta a szíjat. Én tényleg mindent is megértek: hogy meleg van, reggel van, kellemetlen az egész helyzet, de azért legyen már egy határ. És ez pont itt volt; mert senkivel nem beszélünk így még indulatból sem. Még a kutyával sem, pláne nem azzal, aki segíteni akar. Úgyhogy magamat is meglepve, a szokásosnál hangosabban megkérdeztem a bácsitól, hogy „Mégis mit gondol, hogy beszél már? Nem gondolja esetleg, hogy egy kis tiszteletet megengedhetne magának az embertársával szemben?”, amire egy flegma „Magyarul.” érkezett csak válaszul, semmi más. Se egy bocsánat, se egy fogd meg a fülem, se egy semmi. Ahogy a néni végzett, a bácsi, igyekezve nem tudomást véve arról, hogy ott vagyok mögötte, felpakolta a cuccait a szalagra, kért egy zacskót, fizetett, majd – behúzott füllel-farokkal ugyan –, de köszönés nélkül távozott.
Én pontosan tudom, hogy ez a kábé 4 perces reggeli közjáték semmiség ahhoz képest, amekkora problémák vannak úgy egyébként a mindennapjainkban. Pontosan tudom azt is, hogy ilyen és ehhez hasonló konfliktusok mindig is voltak, vannak és lesznek. Ám azt a magam részéről megígérhetem, hogy amíg élek, minden alkalommal ki fogom kérni magamnak és el fogom mondani, hogy ez amúgy rohadtul nem oké. Meg azt is, hogy a problémáink zöme amúgy szempillantás alatt válna köddé, ha megtanulnánk tisztelettel bánni a másik emberrel, akkor is, ha az valamiért épp különösen nehéz. Sőt, különösen akkor.
