Magyarország előre megy, nem hátra: betiltották a telefonhasználatot az iskolákban. Végül is mi az, amit nem tudtunk elintézni az okostelefonok előtt? Semmi. Az autó előtt is közlekedtünk, volt lovaskocsi, és a korszerű fogorvoslás és fájdalomcsillapítás előtt is megszabadultunk egy gyulladt, gennyes fogtól, csak sokkal fájdalmasabb volt. De hát ugye, nem vagyunk puhányok, az igaz magyar, az birspálinkával kezdi a napot, nem latte avokádóval – tudtuk meg a minap Lázár Jánostól.
De azért mégiscsak felvet bizonyos problémákat ez az intézkedés, azon kívül is, hogy rohamosan közeledünk Észak-Koreához. Például ott vannak a bejárós gyerekek. Biztos nem hallott még róla az oktatási kormányzat, de akkor most mondom, hogy a középiskoláknak van bizonyos vonzáskörzetük, ami nem két utca, hanem átlagosan tizenöt falu és három város. Ennyi településről járnak be a gyerekek egy adott középiskolába.
Na most, maradjunk abban, hogy Magyarországon a bejárás, hogy finoman fogalmazzak, kalandos. Oké, nem annyira, mint megmászni az Annapurnát vagy tábort verni a Déli-sarkon, de azért zökkenőmentesnek nem mondanám. Magas labda, de leütöm, csak így utalásszerűen: Keleti pályaudvar, Balaton déli part, Nyugati pályaudvar, Balaton északi part, Cegléd, Szob, stb, stb.
Szakemberek dolgoznak a Keleti pályaudvar közelében történt baleset helyszínén 2024. augusztus 26-án, azt követően, hogy kisiklott a Claudiopolis Kolozsvárról közlekedő InterCity vonat öt személykocsija (Fotó: MTI/Bruzák Noémi)
Ez így két nap termése, és még nincs vége a hétnek, se a nyárnak. Síntörés, kisiklás, gázolás, felsővezeték-szakadás, totálisan felborult menetrend. A vonatok vagy indulnak, vagy nem, vagy megérkeznek a célállomásra, vagy nem. És ha elmúlik a nyár, akkor megérkezik az ősz meg a tél meg a tavasz, meg az utasok – most nem jut eszembe több ellenség, ami a vasútra leselkedik, de ezek halálosak.
Tehát, ilyen infrastruktúrát biztosít az állam az iskolába igyekvő gyerekeknek, a középiskolás diákok legalább a felének. Egy négyszáz fős gimiben kétszázan ingáznak, minden reggel és délután. Az én gyerekeim is. Volt már, hogy a nyílt pályán vesztegelt a vonatuk órákig. Volt, hogy leszállította a gyereket a kalauz egy köztes állomáson, mert nem tudta értelmezni a frissen bevezetett e-országbérleten a randomgenerált számsort. És az is előfordult már, hogy valami kavarodás miatt rossz vonatra szállt fel a gyerek, ami elvitte egy másik irányba. Szóval ezer és egy alkalommal kellett a nap közepén autóba pattannom és megmentenem a bejárós gyerekeimet, akik éppen a pusztában ácsorogtak a MÁV jóvoltából.
Ezekről a gikszerekről pedig nem a szelek szárnyán értesítettek, hanem – tádám – telefonon. Ez volt az utolsó biztonságunk ebben a nyomorult rendszerben, ahol egy gyereket bármikor le lehet tenni a vonatról, ahol maga a vonat is bármikor lerohadhat a semmi közepén, hogy legalább szólni tudtak, amikor meg kellett menteni őket.
És erről a biztonságról nem fogok lemondani. Olyan nincs, hogy az állam nem garantál semmit, de az állampolgárnak is megtiltja, hogy gondoskodjon magáról és a családjáról.
És akkor itt a gordiuszi csomó kevéssé cizellált, de annál sutyerákabb átvágása: ha mégis visz magával a gyerek telefont, akkor beszedik az iskolában. Hát nem. Mivel magántulajdon. Ezek nem két filléres eszközök, de ha azok is lennének, akkor sem vehetik el a gyerekemtől. Én sem veszem el megőrzésre Pintér Sándor macskáját, csak mert eszembe jutott, hogy nálam jobb helyen lenne, még akkor sem, ha a nap végén visszaadom; mert nem az enyém.
Fotó: Getty Images
Tudom ám a megoldást, nem olyan nehéz. Az iskolákban ugyebár pedagógusok vannak. Mármint, ha éppen nem kiöregedett bakák, de ezt kezeljük annak, ami: anomáliának. Szóval az iskolákban olyan emberek tanítanak, akiknek diplomájuk van arról, hogy tudnak gyereket nevelni. Hát használják a tudásukat! Mondjuk, szóljanak rá a gyerekre, hogy tegye el a telefont a táskájába, és ne órán nyomkodja! Habár, nincsenek illúzióim, emlékeim viszont vannak: unalmas órákon mi is pulóvert kötöttünk a pad alatt, a könyvtárban tartott oroszórák alatt pedig sikeresen kiolvastam Rejtő összest, vagyis mindig van hová menekülni a szürkeségből, telefon nélkül is.
Ha az óra unalmas, a gyerek akkor is mást fog csinálni, ha nincs nála telefon. Ha viszont a tanár képes lekötni a diákok figyelmét, akkor minden más inger kívül reked. Vagy, hát én nem is tudom, lehet-e ilyet mondani ebben az előre menő hazában: akár használni is lehetne azokat a telefonokat a tanórán.
Nem ördöngösség, ezt csinálta mindenki két éven keresztül, a Covid lezárások alatt. Vagy azt akarják mondani, hogy az mégsem sikertörténet volt, hanem zsákutca?
Megmondom, mi lesz ebből a szabályból: semmi. Az iskoláknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint azzal foglalkozni, hogy hogyan őrizzék meg 400 gyerek telefonját biztonságosan, majd hogyan adják vissza nekik a nap végén hiánytalanul. Ha mégis beszednék, a gyerekek majd hülyék lesznek átadni, és nagyon helyesen. Elteszik a táskájukba, és kész. Úgyhogy, az egy Madách gimin kívül, ami nyíltan beleállt, hogy nem szedi be a telefont, a többség szépen csendben elsunnyogja, még azok az iskolák is, amelyeknek az igazgatóját, khm, lojalitás alapján nevezték ki. Nem lesz rá kapacitás, de legalább elpörögtünk rajta egész nyáron, a fontos dolgok helyett. Például, hogy ki fog egyáltalán tanítani.
