Véget ért a nyár, a párizsi olimpia és a paralimpia is, és elégedettek lehetünk. Nem az eredményekre és az érmekre gondolok, annál sokkal jobb dolog történt: a magyar társadalom végre egy emberként mutatott jófejséget.
Valamikor az olimpia első napjaiban felütötte a fejét az a nézet, hogy ne csináljuk már, hogy csak az aranyéremnek örülünk, a többi eredményről pedig tudomást sem veszünk, hiszen sokszor csak néhány századmásodperc vagy pont választja el az aranyérmet az ezüsttől és a bronztól, és szintén hatalmas teljesítmény van mögöttük. Örüljünk azoknak is!
Ez egy nagyon helyes álláspont, sőt, annyira derék, hogy pillanatokon belül el is terjedt, és minden magyar sportolónak és éremnek ugyanúgy lelkendeztünk.
Aztán jött a paralimpia, és a magyarok jófejsége nem csüggedt. Az éremsznobizmus megdőlése után a következő, általános jó hozzáállás az lett, hogy szurkoljunk a paralimpiai versenyzőknek ugyanúgy, ugyanakkora lelkesedéssel, mint az épeknek. A magam részéről nem vagyok egy nagy sportrajongó, mármint a sajátomon kívül mások sportja nem igazán érdekel, de az ilyen emelkedett, mondhatni, woke gondolatok mindig betalálnak, úgyhogy elkezdtem paralimpiát nézni.
A későbbi aranyérmes Konkoly Zsófia a 2024-es párizsi nyári paralimpiai játékok női 200 méteres vegyesúszás SM9 kategóriájának döntőjében a nanterre-i Paris La Défense Arénában 2024. szeptember 5-én. Fotó: MTI/MOB/Szalmás Péter
És beszippantott. Mint nem igazán sportnéző (és akkor most finoman fogalmaztam) ember, eleinte csak hümmögtem, hogy nahát, jé, végtagok nélkül is lehet úszni, láb nélkül magasugrani és kéz nélkül pingpongozni meg nyilazni, érdekes. Aztán pár óra múlva már ott tartottam, hogy baszki, mekkorát ugrott már, és úristen, figyelted azt a csavarást, biztos nem tudtam volna visszaütni, esélyem se lett volna. Ezek a versenyzők nem véletlenül vannak kint az olimpián: a sportáguk mesterei. Hol vagyok én hozzájuk képest a két kezemmel, lábammal meg az ép gerincemmel? Sehol. Már eleve az is vicces, hogy valaha azt hittem, lehetnék.
Rövidesen pedig azon kaptam magam, hogy afféle szuperhősökként gondolok rájuk.
Ha eleinte bujkált is bennem sajnálat a sérültségeik miatt, a végére úgy elpárolgott, mintha sosem lett volna. Mit lehet sajnálni egy olyan emberen, aki műlábbal gyorsabban fut, mint bárki, akit személyesen ismerek, olyan felsőteste van, mint egy félistennek, olyan mosolya, mint a világ legelégedettebb emberének, és mellesleg pont most nyert aranyérmet?
A győztes Pap Bianka a 2024-es párizsi nyári paralimpiai játékok női 100 méteres hátúszás S10-es kategóriájának eredményhirdetésén a nanterre-i Paris La Défense Arénában 2024. szeptember 6-án. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Oké, biztos lebuktam, hogy Hunter Woodhall jár a fejemben, aki feleségével, Tarával együtt felrobbantotta az internetet. Aki nem ismeri a történetüket, Tara Davis-Woodhall a párizsi olimpián távolugrásban nyert aranyérmet, a férje, Hunter pedig, pár héttel később, a paralimpián, 400 méteres síkfutásban lett első. A győzelem után azonnal egymás karjaiba rohantak szerelmesen, boldogok, gyönyörűek és sikeresek, és ez ordít minden videójukról (amikkel bőségesen ellátják a rajongóikat). Kétségtelenül ők 2024 sztárpárja, őket irigyli az egész világ, övék a valaha volt legromantikusabb sztori.
Ha van bármi értelme a versenysportnak a szórakoztatáson kívül, akkor ez az: kőkemény munka árán sikerélményt, életcélt, tartást, izmokat, társaságot, barátokat és hatalmas élményeket ad a sérült embereknek, akik mondjuk választhatnák azt is, hogy otthon ülnek inkább, a világtól elszeparálva, mert ők mások, biztosan nem fogadják be őket. Magyarország meg különösen nem egy befogadó, elfogadó és toleráns hely, ahogy láttuk pár hete a hét éves Zselyke kálváriáját, amikor az egész Paksi tankerület azon pörgött, hogy melyik iskolába NE járjon a gyerek, mert egyikben sem tud közlekedni a kerekesszékével.
És akkor a paralimpián látjuk, hogy igazából dehogy mások! Vagyis mégis: példaképek, szupermenek, és nem a sérültségük ellenére, hanem azzal együtt. A figyelem és a szeretet pedig ugyanúgy irányult a paralimpikonokra is, mint pár héttel korábban az olimpikonokra.
Csak egyvalami nem áradt feléjük ugyanúgy: a pénz.
Konkoly Zsófia úszó és Kiss Péter Pál kajakozó (középen) viszi a magyar zászlót a 2024-es párizsi nyári paralimpiai játékok záróünnepségén a Stade de France-ban 2024. szeptember 8-án. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Amit a társadalomnak, úgy látszik, sikerült megugrania, hogy egyformán tekint az ép és sérült sportolókra, az az államnak még mindig nem jött össze. A legsikeresebb paralimpikon, Konkoly Zsófia úszó, aki két arany- és egy ezüstérmet nyert, 36 millió forinttal kevesebb jutalmat kap az államtól, mint az idei eredményeivel legtöbbet kereső olimpikon. Ez nagyjából egy paralimpiai ezüstéremmel kevesebb pénz, mint amennyit egy ép sportoló kapna ugyanezért az eredményért. A jó hír viszont az, hogy az emberek nagyon is érzik, hogy ez mennyire igazságtalan, és kész mozgalmat indítottak azért, hogy megváltozzon.
Ez a társadalmi szolidaritás pedig, bármi is legyen az eredménye, sokkal jobb hír és sokkal fontosabb az ország jövője szempontjából, mint az, hogy hány arany, ezüst és bronzérmet hoztak el a versenyzőink.
