Nem szeretek semmit egyedül csinálni. Nem azt mondom, hogy ilyenkor úgy mozdulok ki, mint akinek a fogát húzzák, de tény, hogy mivel a napjaim nagy részét amúgy is egyedül töltöm, így számomra az, hogy elmerülhetek a saját gondolataimban és a kizárólagos társaságomban, nem jelent akkora örömöt. Már csak azért sem, mert biztos vagyok benne, hogy valamilyen nem diagnosztizált figyelemzavarral küzdök – percenként legalább ezer dolog suhan át az agyamon, és ha koncentráltan nincs más dolgom, mint csak magamra fókuszálni, az olyan, mint egy robbanás. Annyi gondolatfoszlány kúszik be az elmémbe, hogy a puszta létezésben is elfáradok.
Mindenesetre vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem, egy emberkísérlet keretében adok egy esélyt az önmagammal való randizásnak. Hiszen a szakemberek (és az influenszerek is) azt mondják, hogy ez remek önismereti folyamat, és ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem?
Ennek ellenére nem volt könnyű már a kezdet sem. Hetek óta halogattam a dolgot, hol a melegre való tekintettel, hol betegség miatt, hol a hideg, novembert idéző időjárást elnézve, hol egész egyszerűen azért, mert úgy éreztem, nem lesz ehhez türelmem. Igen, türelmem, ugyanis a kevéske szabadidőmet szeretem hasznosan és tevékenyen tölteni, és kicsit úgy éreztem, időpazarlás hiábavaló andalgással tölteni az időt ahelyett, hogy valami tényleg érdekes és értékes dologra fókuszálnék. Ha ez egy igazi randi lett volna, és a másik ilyen szinten hátráltatta volna a dolgot, akkor hamar rövidre zártam volna az ismerkedést. Most viszont nem volt apelláta, a kísérlet gondolata már álmaimban is kísértett, úgyhogy úgy voltam vele, essünk túl rajta.
Elképzelés vs. valóság
A koncepciót nem bonyolítottam túl, azt terveztem, hogy keresek egy kis kávézót a Jászai környékén, megreggelizek, miközben olvasok, veszek egy kávét elvitelre, aztán kisétálok a Margitszigetre, végül pedig egy könyvesboltban zárom az önismereti kört. Hiszen a randizás önmagunkkal gyakorlatilag nem mást jelent, mint önreflexiót olyan programok közben, amik egyébként örömet okoznak nekünk.
A Duna áradása azonban egy tollvonással felülírta az elképzelést, és bár mehettem volna katasztrófaturistáskoni a rakpartra, inkább a Városliget felé vettem az irányt, és újraterveztem a programot.
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
A késői indulás miatt a reggelit kihagytam, nem úgy a kávét, és a szigeti séta helyett megengedtem magamnak azt a luxust, hogy kiültem vele a hely teraszára, és átengedtem magam az élménynek. Mindezt egy ‘90-es évek randi playlistre, amit a Spotify-on találtam, mert a zene mindig segít lehalkítani a „zajt”, ami körülvesz. Az olvasást rövid úton félretettem, mert az emberek és a környezet izgalmasabbnak bizonyult, aztán a nyári melegre való tekintettel napoztam egy kicsit és miután kiderült, hogy valamiféle vásár van a Vajdahunyad várában és környékén, azt is felfedeztem. Szeretem ezeknek a kézműves vásároknak a hangulatát, akkor is, ha nem vagyok igazi vásárlóerő, mert azt érzem, hogy egy pici kultúra innen is rám ragad.
A nézelődés már egyébként súrolta a másfél órás etap határát, amit kitűztem célnak, mégsem akartam anélkül hazamenni, hogy a 365 nap kiállítását ne nézzem meg. Előző nap láttam a buszból a tárlatot, és érdekes hangulata volt a kivilágított képeknek a szabadtéren, úgyhogy úgy voltam vele: ez kihagyhatatlan.
A legjobban eltöltött másfél óra
A szkepticizmusom, hogy ez mennyiben fog engem szolgálni, határtalan volt, azt gondoltam, hogy ez az egész totális időpazarlás lesz (még az oda úton is ezen nyüglődtem a barátoknak Messengeren), úgyhogy engem lepett meg a legjobban, hogy végül elégedetten vettem hazafelé az irányt. Nem mondom, hogy az első negyed órát nem éreztem furcsának, de a buszon zötykölődve volt lehetőségem megszakérteni (és itt most kifejezetten hasznosnak bizonyult az a két év, amíg pszichológiát tanultam), hogy ezt a randi jelentése, és az azzal járó agybaj tette azzá. Nem szeretek randizni, kifejezetten utálom az első találkozásokat, és ez erre is rányomta a bélyegét – még úgy is, hogy nem kellett senkihez alkalmazkodni –, ám onnantól, hogy átkereteztem szimpla időtöltéssé, teljesen más irányt vett a dolog.
Elengedtem magam, belesimultam a szituációba, és hagytam, hogy lelassuljak. Így lyukadtam ki a napozó ágyaknál is, ami teljesen spontán ötlet volt, viszont a D-vitamin készleteimet feltölteni szuper ötletnek bizonyult. Biztos vagyok benne, hogyha ott és akkor rajtam lett volna az okosórám, száz százalékban stresszmentesnek és nyugodtnak mutatott volna. Viszont szándékosan nem akartam semmi olyat magammal vinni, ami megzavarhat, még a telefonomat is lenémítottam, hogy ne tudjanak keresni.
Maximum a nyaralásokon tudom magam annyira elengedni, hogy sem idővel, sem teendőkkel, sőt, még online jelenléttel sem foglalkozom, és kissé szürreális – mégis annál jobb – érzés volt rájönni, hogyha nagyon akarom, erre képes vagyok a rohanó hétköznapokban is.
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Sikeres kísérlet
Azt mondják, hogy az önmagunkkal való randizást érdemes apránként, akár percről percre beépíteni az életünkbe – főleg, ha nem vagyunk ehhez szokva – úgyhogy ezzel a nagyobb intervallummal egyenesen a mélyvízbe ugrottam. Viszont határozottan állítom: megérte. Egyrészt azért, mert kénytelen voltam a rugalmasságomon dolgozni, ami nehezen megy, de a körülmények rákényszerítettek erre. Másrészt valahol átléptem a komfortzónám határait azzal, hogy teljesen cél nélkül bolyongtam, ráadásul teljesen egyedül, és csak élveztem a jó időt. (Ha hozzám hasonlóan te sem tudsz sétálni, hanem úgy trappolsz, mint egy űzött dinoszaurusz, akkor érteni fogod, miért akkora teljesítmény ez.)
A legjobb azonban az volt, hogy a napok óta bennem munkálkodó stressz és szorongás szinte teljesen elmúlt, és a tökéletes nyugalom és elégedettség érzésével tudtam hazamenni. Hogy ez egy önismereti út kezdete volt-e? Azt nem tudnám teljes határozottsággal állítani, ahhoz azért kevés volt, viszont be fogom vezetni a hétköznapokba, és talán néhány alkalom után már bővebben tudok nyilatkozni a témában. Addig is mindenkinek ajánlom, mert mozgásnak sem utolsó.