„A repülős a legjobb, és az, amikor el kell kapni a gilisztákat, hogy megetessük a csirkét.” Beletelik pár percbe Emmának, az ország első kórház által felkért gyereknagykövetének, hogy megtalálja a hangját, de valljuk be, melyikünk nem blokkolna le (felnőttként), miközben féltucat újságíró nyújtózkodik diktafonnal, és legalább ennyi fotós kúszik-mászik a nyilatkozóasztal körül, várva, hogy mondjon valamit végre?
Végül kiderül, hogy az ötéves kislánynak a robotikus érzékelőkkel irányítható autóverseny is nagyon tetszik (ennyit a női princípiumról), és virtuális hulladéklogisztikában is elég jó sikerességi rátával dolgozik. Utóbbinak az a lényege, hogy egy robotkart kell irányítani a képernyőn: a sérült keze egyik mozdulatára megragadja a limlomot, egy másikra pedig beledobja a megfelelő szelektív kukába.
Fotó: Neményi Márton
Így lesz a gyerekből nagykövet
Emma idegrendszere az anyaméhben sérült, koraszülöttként jött a világra; bár első ránézésre ebből szerencsére semmi sem látszik, a bal oldala azóta is gyengébb, most komplex rehabilitációval mentik, ami menthető, és úgy tűnik, szinte minden menthető. Ennek keretében hetente többször is „jöhet a robotba”: pont egy éve indult a Bethesda Gyermekkórház robotterápiás centruma, ahol sci-fi filmbe illő gépeken élesíthetik a gyerekek a különböző motoros funkcióikat. Eközben abból, hogy ez egyébként terápia, nem sokat vesznek észre, ahhoz túlságosan szórakoztató az egész.
Emma a kórház régi vendége, ahogy túljutottak a csecsemőkori koraszülött-kezelésen, már ajánlották is nekik a Bethesdát, és mire ovis lett, el is kezdték a komplex terápiát: gyógytorna, játékok, botox. A gyógytornász javasolta a robotterápiát, mivel Emma öt éves lett – ez a minimum kor – és a keze is pont illett a gépekbe, így kiegészítő kezelésként hetente többször betérnek. Emma közben a társaság közepe lett, a kamera imádja, és elérkezett az egyszázalékos kampány hajrája is, így jött az ötlet, hogy nagykövetként képviselheti a kórházat. A helyzetet végtelen eleganciával kezeli: a fényképezőnek önmagát adja, állítása szerint nem nőtt az egója attól, hogy plakátokon szerepel („pedig még köszöntél is magadnak, amikor megláttad”, mondja, az édesanyja, Kata, Emma hevesen tiltakozik), és mivel a kampány budapesti, ők pedig a városon kívül laknak, a sztársággal járó macerát is megúszta.
A kislány fél éve használja a robotokat hetente többször. Azóta sokkal aktívabban használja a kezét, „ügyesebben fog, forgat, és új dolgokkal is próbálkozik” – meséli Kata. „Egy ideje két kézzel viszi a tányért, a bal kezével már nem csak megtámasztja, mint korábban.”
Fotó: Neményi Márton
A szakembereknek és a szülőknek is szokni kellett a gépeket, amikor összeállt a centrum. „De aztán megláttam Emmát az első foglalkozáson, ahogy csillogó szemekkel, játék közben dolgozik a kis kezeivel” – mondja az anya. „Onnantól kezdve tudtam, hogy ez neki nem terápia, hanem egy különleges kaland. A robotterápiás foglalkozások a hét fénypontjai lettek számára, már a napokat számolja, mikor mehet újra robotozni a Bethesdába.”
Nem csodaszer
„Emma története nem egyedi. A Bethesdában számos olyan gyermeket látunk el nap mint nap komplex rehabilitációs foglalkozásaink keretében, akik központi idegrendszeri sérüléssel, súlyos traumás vagy égéssérüléssel küzdenek.” Velkey György János főigazgató adatokat is sorol: 2023-ban alakult meg a központ, de 2024-re állt össze az eszközpark nyolc alsó és felső végtagi robottal; azóta közel 660 kezelés során eddig 116 fejlesztésre szoruló gyermeken segítettek.
Fotó: Neményi Márton
A robot csak a mozgásterápiát kiegészítő eszköz, nem csodaszer, inkább segítség, hogy a gyerekek hamarabb fejlődjenek
– Kiss Fanni, a centrum vezető orvosa elárulja, hogy a játékok egyszerűek ugyan, de azért így is meg kell őket érteni, a gyerekeknek pedig percekig koncentrálniuk kell, ezért a minimum az öt éves kor. Ráadásul a végtagjaik is ekkor nőnek akkorára, hogy fizikailag már be tudják illeszteni őket az eszközökbe. Utóbbi egyébként egy egészen bonyolult, sci-fi filmbe illő művelet: Emma kezét pont úgy szíjazzák be a mozgáskövető érzékelőkbe, amelyeket aztán még kalibrálni is kell, mintha egy virtuális valóságról szóló filmet néznénk a kilencvenes években. Nem csak az eszközök, hanem maguk a játékok is menők, annyira, hogy
felnőtt, egészséges férfiként fizikai küzdelem volt nem megkérdezni, hogy kipróbálhatom-e őket.
A robotoknak ráadásul olyan – egyszerre szovjet tudományos fantasztikus filmeket és hollywoodi posztapokaliptikus produkciókat idéző – neveik vannak, mint:
- Lokomat,
- Eksoskeleton,
- Omego,
- Prodrobot.
A felsővégtagi eszközök inkább mediterrán neveket kaptak (Amadeo, Pablo, Diego, Myro), de a sci-fi-faktor itt sem hiányzik.
Fotó: Neményi Márton
„Az a fontos, hogy felépüljön a híd”
„Felső korhatár nincs – meséli Kiss Fanni –, illetve legfeljebb amiatt van, hogy ez mégiscsak gyermekkórház.” Igan, akadnak felnőtt betegek is, ők még gyermekkorukban érkeztek a kórházba, de fiatal felnőttként is folytatják a terápiát. Főleg CP-s és SMA-s esetekről van szó. Hetente harminc-negyven gyerek biztosan megfordul a robotok közt, akár úgy, hogy ez a komplex bethesdás rehabilitációs csomag része, akár ambulánsan: ha egy-egy gyerek máshol, például az iskolájában már kap kezelést, a robotterápia akkor is nagyszerű kiegészítés lehet. „Lemegy a suli, az ovi, és délután irány a robot.” A doktornő elárulja, hogy a mai napig meglepik őket a robotok:
Még mindig fedezzük fel a gépeket.
Fotó: Neményi Márton
Az első pár alkalom még arról szól, „összeszoknak-e” a gyerekek és a robotok; lelkesedésben nincs hiány. „Azt azonban mindig a családokkal együtt döntjük el, megfelelő lesz-e ez a kezelés; van, hogy azt kell mondanunk, hogy nem ez a legjobb. Mindig konkrét céllal kell dolgoznunk, ezt is együtt határozzuk meg, Emmánál például a bal kéz fejlesztése a lényeg.”
A robotterápia egyik titka, hogy végsősoron ez is képernyőidő, ez pedig önmagában is motiválja a gyerekeket. A játék a képernyőn történik, függetlenül attól, hogy nem az okostelefon képernyőjét, vagy egy kontrollert nyomogatnak, hanem a kezükkel, lábukkal, fejükkel végzett mozgással előzgetik az autókat, viszik a szemetet, építik a hidat. „Ezek kétperces játékok, a gyerekek pedig észre sem veszik, hogy közben megcsináltak több tucat guggolást, vagy összeszorították a kezüket” – meséli Pankotai Anna konduktor. „Nekik az a fontos, hogy felépüljön az a híd.” Az egyébként kizárt, hogy egyedül játsszanak, a terapeuta a beállítást és a játékot is felügyeli.
Fotó: Neményi Márton
„A legjobb érzés az, hogy mennyire várják. Emma és Fanni egyszer interjút adtak, a kislánynak egyébként kimenője volt, az interjú után a doktornő megkérdezte, mit szeretne csinálni. Mondta, hogy jönne a robotba. Jött is, ugyanúgy, nem számított, hogy nem kötelező.”