Ha soha életedben nem olvastál semmilyen pszichológiai szöveget (és ebbe most az önismeretről szóló újságcikkeket is beleértjük, nem csak a tankönyveket), és kerülöd az egész terápiatémát, mint a tüzet, a Stockholm-szindrómáról valószínűleg akkor is hallottál. Sőt, azt is tudod, mit jelent:
Ez az, amikor az áldozatok beleszeretnek a fogvatartójukba/bántalmazójukba, és még akkor is védik őket, amikor már mindenki tudja, mit tettek.
A világ fantáziáját éppen ötven éve ragadta magával (stílszerűen fogalmazva: ejtette túszul) ez a népszerű elmélet, amely azóta is konyhapszichológiai megfejtések egész sorát indította el, és amelyre hivatkozva mindenki úgy érzi, képes megfejteni bonyolult párkapcsolati, munkahelyi helyzeteket. Nőként véded a bántalmazódat, miközben a barátaid győzködnek, hogy menekülnöd kellene? Stockholm-szindróma! Képtelen vagy felmondani, hiába mész gyomorgöccsel a munkába évek óta? Stockholm-szindróma! Borzalmas családban nőttél fel, mégis hetente hazajársz, mert „mégiscsak a szüleid”? Bingó: Stockholm szindróma!
Ez mind szép – és kényelmes –, csak egy a baj: ilyen szindróma sohasem létezett, az egész kitaláció. Pontosabban: egy pszichiáter teljesen félreértette a történetet – azt a bizonyos bankrablást –, ami az elméletet ihlette. Szó sincs arról ugyanis, hogy a fogvatartott nő megszerette volna azt, aki őt túszul ejtette, bele meg végképp nem szeretett. Kristin Enmarknak két „bűne” volt: hogy hálás volt egy férfinek, aki valóban segített neki, és hogy nyíltan kritizálta a rendőrséget, egy ponton pedig a miniszterelnököt is leteremtette. Még szép, hogy egy (férfi) pszichológus, aki egyébként sosem beszélt vele, kitalálta, hogy biztosan nem százas szegény lány.
Újságírók és rendőrségi mesterlövészek fekszenek egymás mellett egy stockholmi tetőn, szemben a Norrmalmstorg téri Kreditbanken bankkal 1973. augusztus 24-én (Fotó: ROLAND JANSSON / TT News Agency / AFP)
Mi történt?
Hollywoodi mércével is hátborzongató volt a bankrablás, amely Stockholmban esett meg 1973. augusztusában – nagyjából úgy kell elképzelni, mint a Kánikulai délután című filmben, csak egy kontinenssel arrébb. Egy hírhedt bankrabló lépett be a Sveriges Kreditbank épületébe parókában, álszemüvegben, széftörésre felszerelkezve, leadott egy sorozatot a gépfegyverével, majd közölte, hogy
Kezdődik a buli!
Jan-Erik Olsson úgy tervezte, tiszta meló lesz: túszokat ejt, összeszedi a pénzt, majd a rendőrséget sakkban tartva távozik. Arra mindenesetre nem számított, hogy egy hatnapos rémálom lesz az egészből. Egyébként hatalmas rocksztár volt, vagyis annak képzelte magát: megkötözte a túszokat és bekapcsolta a rádiót, hogy a saját bankrablásáról szóló híreket hallgassa, a köztes időben pedig zenét bömböltetett és amerikai akcentussal kiabált. Ekkor lépett az ügyféltérbe a 23 éves Kristin, aki épp egy nehéz szakításon volt túl, és arra készült, hogy a bankban is felmond, hogy visszatérhessen az egyetemre. „Azt hittem, ilyesmi csak Amerikában történhet” – mondta később a jelenetről, ami fogadta.
A túszok: Birgitta Lundblad, Sven Säfström, Elisabeth Oldgren és Clark Olofsson, 1973. augusztus 23-án (Fotó: TT News Agency / AFP)
Olsson őt is elkapta és megkötözte, így összesen négy banki alkalmazott ült egymás mellett túszként. Amikor a bankrabló érezte, hogy ez nem lesz könnyű menet, elkezdett követelőzni: rengeteg pénzt, két pisztolyt, két golyóálló mellényt és egy Mustangot „rendelt” a bankba. Azért kellett mindenből kettő, mert odarendelte magához egykori rabtársát, Clark Olofssont, akivel korábban rablás miatt ültek együtt. A terv az volt, hogy ketten gyorsan lezavarják a bankrablást és elmenekülnek.
A rendőrök engedtek a követeléseknek, odavitték Olofssont, akiről kiderült, hogy sokkal kedvesebb ember, mint az eredeti támadó. Ahogy megjelent, megnyugodtak a kedélyek, vigasztalta a túszokat, megígérte nekik, hogy nem hagyja, hogy Olsson bántsa őket. Kristin róla, és csakis róla beszélt hálával később, saját támadóját sosem emlegette pozitív szövegkörnyezetben.
A rendőrök egészen kompromisszumkészek voltak, de azt nem hagyták, hogy a bankrabló – illetve akkor már a két bankrabló – magukkal vigye a túszokat. Az adatbázisokat áttúrva ráadásul arra jutottak, hogy a támadó Kaj Hansson, aki szintén hírhedt bűnöző, de semmi köze nem volt ehhez a bankrabláshoz, akkortájt ráadásul Hawaiin bujkált. A rendőrök odavitték az öccsét, hátha ő majd meggyőzi a rablókat, Jan-Erik azonban lőni kezdett rá, a férfi pedig, látva, hogy a bátyja nincs sehol, elmenekült. Az, hogy a rendőrség ekkorát bénázott, a túszoknak is feltűnt, nem csoda, hogy onnantól kezdve semmi jóra nem számítottak odakintről.
Rendőrautók a Norrmalmstorg téren, 1973. augusztus 23-án, a bankrablás idején (Fotó: JAN COLLSIOO / TT News Agency via AFP)
Kristin volt a túszok képviselője: határozott volt, és bár féltette mindannyiuk életét, nem fogta vissza magát. Kritizálta a rendőrséget, számon kérte a bankrablókat, és egy ponton még azt is kieszközölte, hogy felhívhassa az ország miniszterelnökét, Olof Palmét. akit egy ponton kíméletlenül leteremtett.
Csalódott vagyok, úgy tűnik, hogy maguk csak ülnek ott és sakkoznak az életünkkel. Nem vagyok kétségbeesett, nem bántottak minket, de hiszek Clarknak és a rablónak.
Amikor Palme – akit Kristin ekkor már csak Olofnak szólított – elmondta, hogy a jelen helyzetben nincs különösebb választása, a lány azt kérte, hogy akkor nevezze ki egy estére miniszterelnökké, majd ő megoldja a helyzetet. (Nyilván nem nevezte ki.) Végül dühében egyszerűen letette a telefont. Mindezt egyébként onnan tudjuk, hogy a rendőrség felvette a beszélgetést, majd a nő engedélye nélkül nyilvánosságra hozták.
Hat nap telt el így, mire a rendőrség elkezdte megfúrni a bank mennyezetét, hogy gáztámadással vessen véget a túszhelyzetnek. Jan-Erik egyre idegesebb lett, újra a túszok megölésével fenyegetőzött, egy ponton kötelet kötött Kristin nyaka köré, aki ekkor elkönyvelte, hogy valószínűleg nem éli túl ezt a napot. Később, egy interjúban elárulta, hogy már azt sem tudta, hogy a támadótól vagy a rendőrségtől fél-e jobban, mindkét fél ugyanolyan eséllyel megölheti. A könnygáz végül bejött, a két bankrabló megadta magát, mielőtt bárkit bántottak volna. Őket bilincsben, a túszokat pedig hordágyon vitték ki; Kristen volt az egyetlen, aki elszánt arccal ült eközben, hogy kint lássák, nem tehetetlen áldozat ő. Közben még oda is kiáltotta Clarknak – tehát a „jó fej” bankrablónak, aki bele sem akart keveredni ebbe az egészbe –, hogy „még találkozunk!”.
Az egyik túszt, Kristin Enmarkot szállítják el hordágyon a Norrmalmstorg téri Kreditbank túszdrámája után, 1973. augusztus 28-án (Fotó: Sjöberg Bildbyrå/ullstein bild via Getty Images)
Az „elmélet”
Ezt látva jött az ötlete egy kiváló marketingérzékkel megáldott pszichológusnak, hogy a fiatal lány nyilván beleszeretett a túszejtőkbe.
Az „elméletet” látszólag alátámasztotta az is, hogy Kristin, ahelyett, hogy hálálkodott volna, ahogy ilyenkor illik, nyilvánosan bírálta a rendőrséget, és megtagadta, hogy tanúskodjon a két férfi ellen. Erre fűzte fel a saját maga által kitalált diagnózist Nils Bejerot rendőrségi pszichiáter, aki az ostrom idején a háttérből segítette a hatóságokat, de az áldozatokkal nem beszélt, tehát Kristint sem kereste meg, hogy legalább elmesélje, mit élt át. (Az ilyesmi, mint tudjuk, nem árt, ha az orvos diagnosztizálni szeretne valakit.) Bejerot szerint a fiatal nő egyfajta agymosáson esett át, és kötődni kezdett fogvatartójához. Ezt ráadásul nem is az áldozat, hanem az elkövető szavaival erősítette meg: maga Jans-Erik nyilatkozta később, hogy a túszok „valószínűleg a saját életüket mentették meg” azzal, hogy „összebarátkoztak vele”.
Nehéz lett volna őket így megölni. Egyik napról a másikra éltünk, mint kecskék a mocsokban. Jobb híján megismertük egymást.
Bejerot egy év múlva már magától értetődően beszélt arról, hogy „teljesen természetes, ha egy idő után baráti kötelék alakul ki áldozatok és elrablók közt”. Ezt akkor Norrmalmstrong-szindrómának nevezte el (így hívják a stockholmi negyedet, ahol a bankrablás történt), de a köztudatban a némileg megjegyezhetőbb (és könnyebben leírható) Stockholm-szindrómaként terjedt el.
Jan-Erik Olssont kísérik el a rendőrök gázmaszkban, miután véget ért a Norrmalmstorgi túszdráma Stockholmban, 1973. augusztus 28-án (Fotó: Bonnierarkivet / TT News Agency via AFP)
Úgy, hogy nem hogy szindrómáról nincs szó, de magának az elgondolásnak sincs tudományos alapja. Arra viszont teljesen alkalmas volt, hogy a konyhapszichológiában elterjedjen mint jelenség, amely később bármilyen helyzetre (munkahelyi, párkapcsolati bántalmazás) ráhúzható, és amely az áldozatokat (jellemzően a nőket) könnyen manipulálható, magatehetetlen alárendeltként írja le.
Mit mond maga Kristin?
Legalábbis ez a baja az elmélettel a komoly szakembereknek. Hiába az egyik legismertebb „szindróma”, sosem került be az Amerikai Pszichiátriai Társaság mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvébe. (Ez a kiadvány számít az Egyesült Államokban és a világ nagy részén az elsődleges irányadónak a mentális betegségek kezelésében.) Jess Hill újságíró, aki egész életében a nőket ért erőszakról írt, a See What You Made Me Do (kb. „látod, ezt miattad tettem”) című könyvében kutatja a Stockholm-szindróma eredetét. Ebben írja le, hogy Bejerot „csupán külső megfigyelés alapján feltételezte, hogy az áldozatoknak bármilyen szindrómájuk lenne, anélkül, hogy ezt bármilyen diagnosztikai kritérium, kutatás vagy vizsgálat alátámasztotta volna”. A Stockholm-szindróma tehát egy feltételezésen alapul, amit soha senki nem bizonyított, cserébe könnyű, kényelmes és népszerű magyarázatot szolgáltat az áldozatok viselkedésére. (Miközben az ember megnyugtatja magát: „én sosem viselkednék így!”.)
Hakan Larsson (jobbra) és Jonny Olsson rendőrök a Norrmalmstorg téri Kreditbanken túszdrámája után, 1973. augusztus 29-én (Fotó: PRESSENS BILD / TT News Agency via AFP)
Később megszólalt Allan Wade kanadai terapeuta, aki Bejerottal ellentétben hosszan beszélgetett Kristinnel a történtekről. „Bátor fiatal nő, aki kemény munkával védett meg mindenkit. Ő az egyik leghíresebb, és egyben az egyik legfélreértettebb nő a pszichológia történetében.” Wade szerint Bejerot elmélete csak arra volt jó, hogy „elhallgattassanak egy felháborodott, dühös, kimerült nőt, aki a saját szemszögéből mutatta meg az eseményeket, semmi köze nincs a valódi pszichológiához”.
Ami az elhallgattatást illeti: többé-kevésbé sikerült. Kristin Enmark a túszdráma alatt és után hallatta a hangját, azóta azonban inkább csendben marad. Csak tíz éve kezdett el beszélni a történtekről, részletesen pedig két éve, már túl a hetvenen, egy podcastben mesélte el, mi történt vele. Mint mondta, csodálattal tekint 23 éves önmagára.
Az ideális túsz olyan nő, aki csendben marad és elhiszi, hogy a rendőrség megvédi. Amikor felbukkan valaki, mint én, és az ellenkezőjét mondja, azt betegnek, őrültnek nevezik, ahelyett, hogy megvizsgálnák, mit tettek a rendőrök. Nem érdekel, mit írnak az újságok. Pontosan tudom, hogy mi történt, hogy mi az én igazságom.
