Fotó: Getty Images – SIphotography
Amikor ilyen típusú emberrel próbálsz zöld ágra vergődni, bizony nincs könnyű dolgod… Csakis az övé lehet az utolsó szó még akkor is, ha teljesen jelentéktelen dolgokról folyik a diskurzus, arról pedig szó sem lehet, hogy valaki ellent mondjon neki!
Ő az, akinek szinte fizikai fájdalmat okoz, ha kiderül, hogy tévedett, vagy ha nem veszik figyelembe a véleményét. Bár minden erejével azon van, hogy így tűnjön, a helyzet az, hogy aki így viselkedik, nem arról híres, hogy mindenkit túlszárnyaló intelligenciával rendelkezik!
Nagyon nem az, aminek látszani akar
De nem ez az egyetlen aspektus a pszichológusok szerint, amiben próbál mást mutatni a valóságnál: hiába tűnik rettentő magabiztosnak és küzd minden érveléséért úgy, mintha az élete múlna rajta, az igazság az, hogy az esetek többségében jelentős önbizalomhiányát próbálja palástolni.
Ha volt már dolgod ilyen vitapartnerrel, valószínűleg saját magad is meggyőződtél róla, hogy egy idő után elveszíti a jelentőségét az adott téma, és csak az számít, ki kerül ki győztesként (ez nyilván csakis ő lehet!) Amikor ez történik, valójában nem azért küzd, hogy abba az étterembe menjetek, amit ő javasol vagy azt a filmet nézzétek meg, ami szerinte a legjobb, hanem azért, hogy ismét megerősítést nyerjen, hogy másoknak fontos az ő álláspontja.
Azt, aki tényleg magabiztos, egyáltalán nem vágja földhöz, ha egy jelentéktelen dologban nem az ő szava lesz a döntő. Hiszen tudja, hogy nem ettől lesz több vagy kevesebb a körülötte élők szemében!
Hiányos a szótára
Az évek során az ilyen ember feketeöves szintre emelte azt az önvédelmi mechanizmust, ami megóvja őt a tévedés kudarcától olyan esetekben is, amikor teljesen mindegy, hogy végül kié az utolsó szó vagy kinek lesz igaza.
Az ő szótárából hiányoznak azok a szavak, amikkel beismerhetné, hogy tévedett, vagy hogy a másik fél helytállóbb érveléssel állt elő. Ha belátná, hogy nem neki van igaza vagy hogy hibázott, olyan érzelmeket szabadítana saját magára, amelyekkel – szemben egy egészséges önértékeléssel rendelkező emberrel – nem tud mit kezdeni.
Saját egója védelmében szinte ledönthetetlen falat emelt maga köré, és minden kritikát, eltérő véleményt vagy megkérdőjelezést olyan támadásnak vesz, ami ezt a falat veszi ostrom alá. Az ő ösztönös reakciója pedig az, hogy megvédje magát, bármi áron, bárkivel szemben.
A probléma gyökere
Ahogy a legtöbb felnőttkori viselkedésnek, ennek is a távolabbi múltba nyúlnak vissza a gyökerei. A szakértők úgy találták, hogy az, aki sosem ad másnak igaza, gyerekkorábban kiemelkedő teljesítményért „cserébe” kapott szeretet és elismerést a környezetétől, ez a minta pedig örökre a lelkébe égett.
Akire kicsiként csak akkor voltak büszkék, ha csodás jegyeket kapott, megnyert egy versenyt vagy lekörözte a többieket, azt tanulta meg, hogy csak akkor szerethető és értékes, ha semmilyen téren nem marad alul.
A túl szigorú szülők által nevelt, gyakran megbüntetett gyerekből is könnyen válik ilyen felnőtt, ahogy abból is, aki az iskolában volt rendszeresen kitéve megaláztatásnak, gúnyolódásnak mind a tanárok, mind az osztálytársak részéről. Az így szerzett sebek nagyon mélyek, és a nyomuk örökre megmaradhat.
A győzelemnek ára van
Ritkán, vagy legtöbbször csak későn ébred rá arra az, aki szerint csakis neki lehet igaza, hogy a győzelemért bizony nagy árat kell fizetnie. A kelleténél szenvedélyesebb csatározások rendkívül rosszat tesznek az emberi kapcsolatoknak, amin nincs mit csodálkozni.
Aki kitart mellette, annak fel kell készülnie a rendszeres leigázottságra, a meg nem értettségre és a mellőzöttségre, amit hosszú távon képtelenség elviselni. Emiatt szűnik meg a kapcsolatokban egy idő után a párbeszéd, ami egyenes út az eltávolodáshoz.
A jó hír az, hogy szakember bevonásával helyretehetők a múltban gyökerező problémák és jelentősen javítható a helyzet, a rossz hír viszont az, hogy ennek szükségességét szinte sosem látja be az, akinek elkélne a segítség.
