Kórtermek, rácsos ágyak, bennük csecsemők. Nem betegek, nem lenne kötelező kórházban lenniük. Mégis arra várnak, hogy valaki hazavigye őket, vagy hogy rendeződjön végre a jogi státuszuk. A hivatalos szervek malmai azonban lassan őrölnek, olyannyira, hogy a Telex egyik korábbi cikke szerint a gyerekek általában három hét és tizenkét hónap közötti időt töltenek az egészségügyi intézményekben.
Mára kiderült, a kórházban maradt csecsemők ügye nem egyszerűen intézményi férőhelyhiány, hanem adateltitkolás, és gyermekvédelmi válság egyszerre.
A TASZ szerint a probléma egyik legproblematikusabb része, hogy a rendszer még azt sem hajlandó világosan megmutatni, pontosan hány gyerek van kórházban és milyen jogi státuszban. Miközben a kormány korábban maga is közölt adatokat, az adatigénylésekre azt válaszolták: ilyen nyilvántartás nem létezik.
Az adatper után sem látni tisztán
A TASZ 2026 márciusában elvesztette másodfokon azt az adatpert, amelyben a kórházban maradt babákra vonatkozó adatokat kérte ki. A Fővárosi Ítélőtábla szerint nem bizonyították, hogy a kért adatok a megnevezett állami szerveknél rendelkezésre állnak. A TASZ közleménye szerint így továbbra sem látható pontosan, hány gyerek van a kórházakban, és milyen jogi státuszban. A TASZ-nál úgy látják, hogy a nyilvánosságban szereplő 353-as adat nagyságrendileg hihető, de ezt ma kívülről senki nem tudja ellenőrizni.
Amit fontos érteni a téma kapcsán, hogy adat nélkül nem lehet tudni a gyerekek jogi státuszáról, ahogy azt sem, hogy az ügyükben ki a felelős, és így megoldást is nehéz találni a helyzetükre. Nem mindegy ugyanis, hogy egy baba örökbefogadható-e, a szülők lemondtak-e róla, jogszerűen emelték-e ki a családjából, hazagondozható lenne-e, vagy egyszerűen csak azért maradt a kórházban, mert nincs szabad nevelőszülői férőhely. Nyitray szerint minden egyes gyerek esetében külön felül kellene vizsgálni, hogy valóban indokolt-e a családtól való különválasztás, vagy vannak olyan babák, akik megfelelő támogatással hazagondozhatók lennének.
Fotó: Getty Images
Nem minden gyereket „hagytak ott a szülők”
A „kórházban hagyott” kifejezés sokszor nem fedi a valóságot, a szülők egy része ugyanis nem mondott le a gyerekéről. A TASZ is úgy látja, a kórházban maradt csecsemők egy része (kb. egyharmada) valójában nem „elhagyott” gyerek. Sőt, a kórházban ragadt csecsemők problémája nem választható el attól a (nem jogszerűen alkalmazott) gyermekvédelmi gyakorlattól, amelyben a legszegényebb családok sérülnek: amikor anyagi okokra hivatkozva emelik ki a gyereket a családból. Bár az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye és a magyar gyermekvédelmi törvény is egyértelműen kimondja, hogy pusztán anyagi okból nem lehet kiemelni egy gyereket a családjából, a szervezet tapasztalatai szerint a gyakorlatban sok eset mégis erről szól.
A hozzánk fordulók esetében szinte mind anyagi ok.
– mondta a TASZ szakembere, aki szerint a gyámhatósági döntésekben gyakran jelennek meg olyan indokok, amelyek valójában a szegénység különböző formáit írják le.
A lakhatási körülményekre alapozott kiemelés is anyagi alapú kiemelés, tehát jogszerűtlen
– fogalmazott.
A TASZ-hoz érkező ügyekben visszatérő indok a túlzsúfolt lakás, a bizonytalan albérlet, a gyakori költözés vagy a stabil jövedelem hiánya. Sokszor már az is problémaként jelenik meg a hatóságok részéről, hogy egy nagycsalád kis alapterületen él.
„Kettő szoba van mondjuk egy hét fős családra, és azt mondják, ide nem fér el egy új gyerek” – idézte fel a tipikus érvelést a szakember. Máskor azt kifogásolják, hogy „nem stabilak a lakhatási körülmények”, vagy hogy az anya „elaprózódik” a több gyerek mellett. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek mögött gyakran nem valós veszélyeztetettségek állnak, hanem középosztálybeli életnormák húzódnak meg, amit referenciapontként alkalmaznak bizonyos szakemberek.
„Van egy disszonancia, hogy általában a családsegítő a középosztálybeli lakhatási körülményeket tartja az egyedül elfogadható sztenderdnek” – magyarázza a szakember. Szerinte ebből sokszor az a téves következtetés születik, hogy a szegényebb családok automatikusan alkalmatlanabbak a gyereknevelésre.
„A szeretet hiánya azonban nem a szegénységből következik, vagy abból, hogy sokan laknak kicsi helyen” – mondja a TASZ munkatársa, hozzátéve: a probléma inkább az, hogy a gyermekvédelmi alapellátás jelenleg nem tudja ellátni az eredeti feladatát, amely az lenne, hogy ne a családokat büntesse, hanem helyben segítséget nyújtson. Lakhatási támogatással, családok átmeneti otthonával, pszichológiai segítséggel, pénzbeli ellátásokkal vagy közösségi szolgáltatásokkal. „Ha elveszik a gyereket, attól a család ugyanúgy magára marad, csak még egy borzasztó jogsérelem is történik” – mondja Nyitray és hozzáteszi, a rendszer ma sokszor ott avatkozik be drasztikusan, ahol valójában szociálpolitikai segítségre lenne szükség.
A szakmai szervezetek régóta hangsúlyozzák, hogy a családból való kiemelés ilyen esetekben nem a gyerek érdekét szolgálja, hanem a szociális ellátórendszer hiányosságait próbálja foltozni. A családok átmeneti otthonai például éppen azért jöttek létre, hogy lakhatási válság vagy átmeneti krízis miatt ne kelljen elszakítani a gyerekeket a szüleiktől. Csak éppen ezekből túl kevés van, és általános probléma, hogy az alapellátások alulfinanszírozottak, túlterheltek, sok helyen egyszerűen nem hozzáférhetők. A szervezet szakembere arra is felhívta a figyelmet, hogy a családi pótlék összege 2008 óta változatlan. „2008 óta nem emelkedett a családi pótlék összege. 2008 óta ugyanannyit kap egy család egy gyerek után, mint ma, 2026-ban” – hangsúlyozza. Miközben az infláció, a lakhatási költségek és az élelmiszerárak drasztikusan emelkedtek, a legszegényebb családok támogatása reálértékben folyamatosan csökkent.
A szakemberek szerint emiatt a gyermekvédelem ma sokszor nem a családok megtartására, hanem a válságok adminisztratív kezelésére rendezkedik be. A TASZ szerint a kiemelések oka jelentős része nem gyermekvédelmi, hanem szociális probléma, amelyre a rendszer mégis családelszakítással reagál.
Segítség nélkül a szülők elvesznek a jogi eljárásokban
A TASZ tapasztalata szerint a családok sokszor csak akkor kérnek segítséget, amikor a gyerek kiemelése már megtörtént, addigra viszont a jogorvoslat rendkívül nehézzé, akadályozottá és ijesztővé válik.
„Az elmúlt években teljesen kiüresítették, illetve megnehezítették a jogorvoslati lehetőségeket”– mondja Nyitray, és ez annyit tesz, hogy míg korábban egy gyámhatósági döntés ellen egyszerű fellebbezéssel lehetett élni, ma a szülőknek közigazgatási pert kell indítaniuk szigorú határidőkkel és formai követelményekkel. „Nagyon sok embert egyszerűen elrettent attól, hogy csináljon vele valamit” – magyarázza Nyitray, és tapasztalata szerint a krízishelyzetben élő, gyakran mélyszegénységben lévő családok számára eleve nehéz eligazodni a jogi rendszerben. A szervezet ezért beadványok, keresetek megírásában, jogi tanácsadásban és esetenként képviseletben segíti a szülőket, akik nagyon nehezen bíznak.
A szegénységben élő szülők gyakran nem segítséget látnak a gyermekvédelemben, hanem fenyegetést: hiszen nem lakhatási, életvezetési, pszichológiai vagy anyagi támogatást kapnak, hanem ellenőrzést, hibáztatást, és jellemzően nem partnerként kezelik őket.
Ez a bizalomvesztés Nyitray szerint különösen erős a mélyszegénységben élő közösségekben, ahol sok család eleve kiszolgáltatott helyzetben találkozik az intézményrendszerrel.
Sokan azt érzik, hogy az ő gyerekeikkel bármit meg lehet tenni. El lehet vinni, a kórházban lehet tartani őket.
– fogalmaz Nyitray.
Nyitray Zsuzsanna
Néma kórtermek
A legnagyobb veszély az, hogy ezek a gyerekek életük legfontosabb időszakában maradnak állandó kötődési kapcsolat nélkül. „Sokszor ezek az otthonok, kórtermek némák” – mesél a jogász azokról a helyekről, ahol a csecsemők megtanulják: a sírásukra nem érkezik következetes válasz. Hiába próbálnak mindent megtenni a kórházi dolgozók, az egészségügyi osztályok gyógyításra vannak berendezkedve, nem arra, hogy hónapokon át kisbabákat neveljenek.
A pszichológiai kutatásokból kiderül, az újszülött számára a világot az állandó gondozóval való kapcsolat jelenti: abból tanul, hogy valaki újra és újra reagál a sírására, felismeri az igényeit, megnyugtatja, ölbe veszi. Mindezt egy kórházban nem kapja meg, a korai kötődés hiánya viszont hosszú távon is hatással lehet az érzelmi és idegrendszeri fejlődésére, stresszkezelésre és a biztonságérzet kialakulására.
Ezért különösen aggályos, hogy a korábbi kormány a nevelőszülői rendszer megerősítése és a családok támogatása helyett részben új csecsemőotthonok létrehozásával próbálta kezelni a helyzetet. Miközben a gyermekvédelmi szakirodalom évtizedek óta tudja, hogy a kisgyerekek intézményi nevelése súlyos fejlődési kockázatokat hordoz, a belügyminiszter mégis abban látta a megoldást, ha csecsemőotthonokat nyit. Pedig a probléma csak egy része, hogy „nincs hová tenni” ezeket a gyerekeket, a valódi baj az, hogy sok esetben eleve nem lenne szabad elszakítani őket a családjuktól.
Nyitray szerint a probléma nem választható el a magyarországi szegénységpolitikától sem: az elmúlt években kevés valódi lépés történt a leszakadó régiók felzárkóztatására, miközben a gyermekvédelemre egyre nagyobb nyomás nehezedett.
A most felálló új kormány számára ezért a kórházban maradt csecsemők ügye az első valódi gyermekvédelmi próbatételek egyike lehet. A TASZ szerint első lépésként minden egyes gyerek helyzetét felül kellene vizsgálni: kik azok, akik valóban nem nevelkedhetnek a vér szerinti családjukban, és kik azok, akik megfelelő lakhatási, anyagi vagy szociális támogatással hazagondozhatók lennének. „Minden gyereknél újra kell vizsgálni, miért lett elszakítva a családjától, és akinél egyértelmű, hogy szerető család várja otthon, őt haza kell gondozni a családjába, mert minden egyes nap, amit a kórházban tölt káros hatással van rá” – fogalmazott a szervezet szakembere.
