Erika elsőre semmi extra, de aztán leveszi a pólóját, és… azta!
Ez a buja orosz szépség intim kapcsolatot ápol a növényeivel… lennénk a párfány helyében!
Így vadul be Hannah, ha beszáll egy sportkocsiba! Bőrülésre még nem voltunk ilyen irigyek!
Elkezdődött a Balaton Sound, a lányok pedig szokás szerint megmutatták, mijük van… galéria!
Ilyenek jönnek szembe egy férfiasan öltözködő, férfias lakásban és autóval rendelkező férfias férfiaknak szóló férfimagazin címei közül a Facebook-falamon. Naponta minimum három. Hogy miért nem tiltom le? Jó kérdés, fogalmam sincs, de egyszerűen nem tudok betelni ezekkel a címekkel. Nem a fél focilabdányira formált mellekkel, Photoshoppal vasalt combokkal, vékonyított derekakkal és a kamera mellé révedő kifejezéstelen tekintetekkel, hanem a címekkel. Nyilván ezért gondolja a Facebook is, hogy vevő vagyok az ilyesmire, és látnom kell.
(Nem szenteskedni akarok: konkrétan egész életemben hülyén éreztem magam, hogy fáraszt az ilyesmi. Tényleg tippem sincs, hogy kellene reagálnom ezekre a képekre, baj, hogy nem áll fel? Defektes vagyok, amiért unott tekintettel, pár másodperc alatt pörgetem végig a forrásmegjelölés nélkül innen-onnan lopott, professzionális fotókat? Hiányzik egy, nyilván a férfiasságért felelős fogaskerék, ezért nem fantáziálok rögtön azon, mit csinálnék vele abban a sportautóban? Gáz, hogy arra, hogy “jó, azért te sem rúgnád ki az ágyadból, nem?”, nem mondok semmit, közben meg gondolom, hogy “bele sem engedném, azt sem tudom, ki ez!”?)
Túl azon, hogy mennyire gyerekes és fárasztó az egész csöcsös-luxusórás-jachtos magazinok diktálta jónő-mitológia (esküszöm, mint egy csapat 13 éves a kilencvenes években, amikor véletlenül megtalálják az egyikük menő bátyja pornómagazin-gyűjteményét), az jut eszembe, mennyire nehéz (lesz) így az emancipáció. A nők teljes joggal háborodnak fel a fizetésbeli különbségeken, a beszólogatásokon, a szóbeli, érzelmi és fizikai zaklatáson, a tárgyiasításon, ám ezekkel nehéz mit kezdeni úgy, hogy a férfiak jó részének tudatosan, vagy öntudatlanul magától értetődő az alapállás: a nő azért van, hogy kiszolgálja őket.
Például azzal, hogy fogadja a “bókokat” (egy ilyen szépség miért nem mosolyog?), kiszolgálja a teremtés koronáinak fantáziáját, megmutatja nekik, mije van, de azért kurvás ne legyen, sőt, legyen esze is, a buta nő senkinek sem kell! (A fent említett magazinban jött szembe egy sportkocsis és egy csöcsös cikk között egy Elegem van a csak szép nőkből! című felháborodott szerkesztőségi állásfoglalás (LOL), “Már bocs, de rohadt unalmas, ha csak szép vagy” felütéssel, hangsúlyozva, hogy ez a cikk azoknak a nőknek szól, akik “nem többek az Instagram-fiókjuknál”. A cím és a megosztás gomb között nagyjából háromezer leütésben mondja meg a nőknek ez a névtelen, ám csodás férfi, hogyan ne legyenek felszínesek.
Érthető a logika? Igen? akkor légy szíves magyarázd már el a kommentdobozban, mert nekem nem az! Kösz!
Szóval így tényleg nem lesz egyszerű, mert ez az alapfelállás – amellyel célcsoportjuk szerint az ilyen magazinok a tehetős közép- és felső vezetők, illetve a nagyvárosi diplomások agyát huzalozzák át a nők pontozásának művészetére – jó eséllyel itt marad velünk akkor is, amikor már mindenki megtanulta, hogy nőknek az utcán beszólogatni ciki, akárcsak ugyanabban a munkakörben kevesebb pénzt fizetni. Ezek ugyanis “csak” tünetek.
Azoknak a férfiaknak, akik a kattintékony férfimagazinok útmutatásai szerint gondolnak a nőkre, általában simára polírozott válaszuk van, ha számon kérik rajtuk a tárgyiasítást. Ez általában úgy szól, hogy a nők is ezt csinálják, a női magazinok is tele vannak toplistákkal, amelyek csak a külsőségekről szólnak, a legjobb seggű férfiak, Orlando Bloom meztelen nyaralós képei és így tovább, és ott vannak persze az indokolatlanul kipattintott és az izmaikat szintén indokolatlanul mutogató színészek az akció- és szuperhősfilmekben.
Alexia Fata erről az Elite Daily magazinnak a következőket írja:
Egészen addig, amíg ti, heteró, fehér férfiak olyan világban nem éltek, ahol az, hogy tárgyiasítanak titeket, durva áldozathibáztatást, kéretlen beszólogatást, ijesztő mértékű szexuális zaklatást és erőszakot szül, és ahol a társadalmi értéketeket csak az határozza meg, hogy hogy néztek ki, gyakorolni fogom istenadta jogomat, hogy tárgyiasítsalak titeket.
Mert ma a nők tárgyisítása a fenti állapotokat jelenti. A férfiaké pedig nem. Ezért aztán teljesen oké is.
Fata kifejti: a médiát – a magazinoktól a reklámokon át a filmekig – szinte kizárólag (fehér, heteró) férfiak hozzák létre (fehér, heteró) férfiaknak. A férfitekintet ural mindent, ezt szolgálják ki, erről van szó akkor, amikor a kamera indokolatlanul sokat időz egy női testen, vagy a nők indokolatlanul szexisen öltöznek egy-egy jelenetben. (Két szó: James Bond.)
Mellékszál, de hasonló szexizmus az is, amikor nyíltan vagy a sorok között arról beszélnek, hogy egy alkotás (legyen az film, regény, festmény) milyen jó ahhoz képest, hogy egy nő hozta létre. Vagy akkor, amikor a sikeres nőtől azt kérdezik:
hogyan egyezteti össze a családot és a karriert?
A nők tárgyiasítása persze nem áll meg a médiánál – sőt a média inkább tünet, mint ok. A tárgyiasítás felbukkan az ártalmatlannak tűnő hétköznapi megnyilvánulásokban is. A “gyönyörű vagy” mint bók egész mást jelent, mint a “jó ember vagy”. Ha egy nőt lekurváznak, mindenki zavartan vagy egyetértően heherészik, ha viszont azt mondják, csúnya, mindenki sápítozik: egy nő külsejét becsmérelni ugyanis sokkal súlyosabb, mint a személyiségét. Egy nő rengeteg apró, vagy éppen nagyon fontos lehetőségtől esik el, ha a férfiközeg, amelyben megmérettetik, nem ítéli dughatónak.
A férfiak a többi férfit sokkal árnyaltabban ítélik meg, a szépségnél és a dughatóságnál több szempont mentén lövik be az értékét. “Amikor tárgyiasítjuk a férfiakat (például, amikor megnézzük a Magic Mike-ot, vagy viháncolunk egy magazin felett, hogy melyiknek a legjobb a segge), csupán teszünk egy ártalmatlan megjegyzést” – fogalmaz a publicista.
A különbség a celebek közt is tetten érhető. Hiába foglalta el magát pár éve a teljes bulvársajtó Leonardo DiCaprio frissen felszedett tíz-tizenöt kilójával, “lehangoló” paparazzifotókkal illusztrálva, Leo “értéke” színészként, férfiként és úgy általában: emberként mit sem csökkent, jöttek a szerepek, dagadt a gázsi. “Nagyjából annyit ártott neki a súlyfelesleg, mint egy csúnya póló vagy sapka” – fogalmaz az Elite Daily cikke. Bezzeg Jessica Simpson hízása drámai, érzelgős talk-show interjút szült “útjáról a fogyásig”.
Az az ellenérv pedig, hogy oké, de a filmek tele vannak izmos férfiakkal is, és őket is mutogatják, gyenge lábakon áll. A szuper- és akcióhősök testi adottságai ugyanis egyáltalán nem a nők fantáziáját hivatottak kiszolgálni, hanem szintén a heteró, macsó férfiakét. Ahogy egy blogger találóan megfogalmazta:
Mégis mit gondolsz, a nők kigyúrva, borzas arcszőrrel, karmokkal, véresen akarják látni Hugh Jackmant, vagy szívesebben néznék, ahogy egy köténykében tesz-vesz a konyhában? Megsúgom: az utóbbi.
Lindy West a Jezebel magazinnak szállított egy érzékletes példát, amivel a férfiak egy kicsit megérthetik, miért nehéz egy szexinek ítélt nőnek érvényesülni a munkahelyén. “Képzeld csak el, hogy mindennap, amikor beérsz a munkába, a főnököd azzal fogad: hoppá, nagyon formás vagy ebben a nadrágban, Jerry!, és soha semmi mást nem mond neked. Csak megemlítenéd a HR-nek egy idő után, nem? Na, akkor most képzeld el, hogy ezt a nagyonformás vagy ebben a nadrágban-t születésedtől kezdve építik ellened az egész társadalomban.”
Szóval, kedves férfitársam, ha bókolsz egy nőnek, méghozzá úgy, hogy azzal végső soron (még ha jó szándékúan is) azt juttatod a tudtára, hogy szívesen, izé, megnéznéd meztelenül is, és erre ő az elvárásaid ellenére megbántódik, vagy nem reagál, vagy szó nélkül faképnél hagy, ne vond kérdőre sértődötten, hogy “na, most mi van?”.
Ez van.
