Kollár doktornő (dr. Kollár Tímea neonatológus) szerint a munka oroszlánrészét a koraszülött intenzív osztályon önök, az ápolók végzik. Hogyan néz ki egy tizenkét órás műszak?
Tény, hogy szinte meg sem állunk. Háromóránként el kell látnunk minden babát. Természetesen csak akkor, ha nincs váratlan esemény. Ebben az ágyneműcserétől kezdve a vérvételig, vérnyomás-mérésig, etetésig, gyógyszerek beadásáig minden benne van. Néha nyolc baba is tartozik egy ápolóhoz, ez azt jelenti, hogy mire a végére érünk egy körnek, kezdhetjük elölről. Kivételt képez a délutáni látogatási idő, ilyenkor tudunk a szülőkkel foglalkozni.
A munka fizikai vagy lelki része a nehezebb?
Mindenképpen a lelki. Legnehezebb talán a szülők passzív hozzáállását vagy hárítását kezelni. Egy koraszülött érkezése ugyanis minden család számára trauma. Ilyenkor beszélgetni kellene, de erre nem mindenki képes.
Hogyan tudnak ilyenkor segíteni?
Próbáljuk beszéltetni a szülőket, megkérdezzük például, hogy ez az első babájuk? Zavartalan volt a terhességük? Mi okozta a koraszülést? Van, aki kommunikatív, és van, aki bezárkózik. A leggyakoribb feszültségoldás a részünkről az, ha a körülményekhez képest próbálunk “viccelődni”, megkérdezzük például, hogy a pocakban is ilyen aktív mozgást végzett-e a baba… A síró szülőket természetesen vigasztaljuk, és megígérjük nekik, hogy amint megfelelő állapotba kerül a gyermekük, azonnal a kezükbe adjuk. Elmondjuk, hogy ha szeretnének, nyugodtan hozzanak be műanyag játékot – amit tudunk fertőtleníteni –, saját lepedőt, takarót, cumit. Hozhatnak egy fotót a családról, amit beteszünk az inkubátorba persze nylonozva, és szintén fertőtlenítve. Mindig jó érzés a szülőknek, ha ők is tudnak tenni valamit a babáért.
Szintén a doktornőtől tudom, hogy olykor mindannyiukban maradnak tüskék.
Bennem egy van. Született egy baba a várandósság 26. hetében. Hónapokig itt volt nálunk, majd mivel megerősödött, átszállították egy másik kórházba. Az utolsó látogatás alkalmával bejött az apuka, kérte, hogy adjam oda neki a picit, de én nem adtam. Hiába hivatkozott a kezelőorvosra, a baba értékeit látva úgy ítéltem meg, hogy nem tenne jót az állapotának. Másnap bepanaszolt a kezelőorvosnál. Méltatlannak, igazságtalannak éreztem, hiszen én valóban a baba érdekeit néztem.
Nagyon letörik az ilyen helyzetek?
Borzasztóan. Ki is borultam ezen az eseten. Valószínűleg csak összeadódtak a feszültségek… nem könnyű ez a munka.
Hogyan piheni ki magát?
(Mosoly) Edzőterembe járok, utána irány a szauna. De talán nem is ez a legnagyobb feltöltődés, hanem az, ha az unokámmal lehetek.
Rengetegen elmentek mostanára ebből az országból. Önt mi tartja itt?
Bennem ez fel sem merült. Itt van a családom, itt élnek a barátaim is. Tizenkét éves korom óta tudom, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni. Egészségügyi szakközépiskolába mentem, majd letettem a koraszülött-újszülött intenzív terápiás szakasszisztensi vizsgákat is. Közben egyetlen percig nem volt kérdés, hogy ez fog boldoggá tenni.
Mondhatjuk, hogy megvalósította az álmait?
Maximálisan.
Itt a Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján napi két óra látogatás engedélyezett. Mit gondol, jó ez így?
Ha rajtam múlna, délelőtt is bejöhetnének a szülők, természetesen nem egyszerre, mert az akadályozná a munkát. Én szívesen bevonnám őket a babák ellátásába is.
Meglehetősen forradalmi gondolatnak hangzik.
Tudom, de hozzám akkor is ez a mentalitás áll közel. Most megérkezik a szülő délután kettőkor, és mit lát? A babák ellátva, mindenhol tisztaság, rend, kiegyensúlyozottság és nyugalom. Még az is lehet, hogy az ügyeletes nővérek éppen a nővérpultban ülnek, netán ebédelnek. Olyan, mintha sosem lenne dolguk. Szeretném, ha a szülők látnák, hogy milyen munka folyik itt, akkor talán jobban értékelnék az erőfeszítéseinket. Szinte senki nem köszön például, amikor belép. De nem akarok mindenkire panaszkodni, vannak, akiktől pozitív visszajelzéseket kapunk.
Elmesélne egy ilyen esetet?
Tíz évvel ezelőtt, január 1-jén, 7 óra után pár perccel született egy pici lány, Anna. Ő is a 26. héten jött a világra, mindössze 650 grammal. Fantasztikus, támogató családja volt, ő pedig gyönyörűen tette a dolgát, szép lassan minden gépről le tudtuk venni. Teljesen egészséges lett. Vele például a mai napig tartom a kapcsolatot. De emlékezetes egy másik eset is. (Könnybe lábad a szeme.) Három héttel ezelőtt, megszületett egy kisbaba, akiről a várandósság 26. hetétől tudni lehetett, hogy nem fejlődik megfelelően a kis tüdeje. Annak ellenére, hogy 3000 gramm fölött volt a súlya, tudtuk, hogy valószínűleg tizenkét órát sem fog élni. A császármetszés után nem sokkal le kellett hívnunk az édesanyját, hogy búcsúzzon el tőle. Megkérdeztük, hogy szeretne-e a legutolsó pillanatban is a kisbabájával lenni. Azt mondta, igen. A baba a karjai között halt meg. Ott álltam mellette. (Könnyek.) Bocsánat, mindjárt jobb lesz…
Nemcsak egy anyának, önöknek is borzasztóan nehéz lehet ezeket a tragédiákat feldolgozni…
Mint látja, megvisel. Jó lenne egy pszichológus, vagy bárki, akivel lenne időnk mindezt megbeszélni.
A kollégákkal tudnak egymásnak segíteni?
Igen. Amikor elveszítünk egy babát, akkor például az elpakolást mindig együtt végezzük. Olyankor nem beszélünk, ez inkább csak arról szól, hogy a fizikai jelenlétünkkel támogatjuk a másikat. Egyikünk kikapcsolja a gépeket, a másik bebugyolálja a babát… Utána persze megbeszéljük a történteket. Nekem sokat segít az is, hogy a férjemnek kiönthetem a szívem.
Nem érzi úgy néha, hogy elég?
Megszületik egy koraszülött baba. Az első perctől én látom el. Sokszor megerősödve, meghízva távozik, és a szülei is megnyugszanak a körülményekhez képest. Mindezt nagyon jó látni. Ráadásul később is találkozunk velük, amikor visszahozzák a gyereket a kontrollvizsgálatokra. Ilyenkor nagyon büszke vagyok a csapatra, és arra, hogy én is a tagja lehetek.