Andrea egészségügyi szakközépiskolát végzett, és az ellátás szinte minden területét megismerte testközelből is. Dolgozott védőnőként, ápolónőként is, mielőtt szakoktató lett. “Fiatal koromban egy dél-magyarországi klinikára kerültem, ahol minden előfordult, hiszen egy teljes régióból érkeztek hozzánk a nehezebb esetek. Több volt szövődményes, mint normál szülésből, szóval igazi mélyvíz volt. PIC-osztályt (perinatális intenzív centrum, vagyis a koraszülött babák ellátóhelye) viszont csak az egyhetes gyakorlatomon láttam, de nagyon megmaradt bennem. Ez a kilencvenes években történt, akkor még az ezer gramm súly alatti babák szinte esélytelenek voltak, egy-egy-kivétellel nem maradtak életben.”
Emlékszem egy extrém koraszülött, háromhetes babára, aki 680 grammal született, de mikor én láttam, már csak 480 grammot nyomott. Az életéért küzdött. Ezt a képet magammal vittem…
Andrea fiatal kora óta tudja, hogy anatómiai rendellenességgel született, ami miatt a méhében kicsi a hely egy magzatnak. Ezzel együtt sosem mondták neki azt, hogy nem eshet teherbe. “Gyerekkoromtól tudtam, hogy egyszer anya leszek, két vagy három gyerekre készültem, és nagyon vágytam rá.” Harminckét éves volt, már öt éve tanított, amikor megfogant. Ám alig volt túl a várandóssága felén, amikor hirtelen minden rosszra fordult. “Egyszer csak elöntött valami. Azt hittem, a magzatvíz az, de vér volt.” Még csak a 26. hétben járt. Hívta a mentőket. “Nagyon hosszú volt az út a klinikáig. Nem magamért aggódtam, semmi más nem számított, csak a gyerek. Nagyon szerettem volna ezt a kisbabát, első perctől örültem, hogy megfogant, és nagyon ragaszkodtam hozzá. De most az volt bennem, hogy úristen, meg fog halni.”
A klinikán ultrahangos vizsgálat során kiderült, hogy megkezdődött a lepényleválás, de nem folyt el a magzatvíz. A baba életben volt. “A szülőszobára kerültem. Mivel ezt tanítottam, jól tudtam, hogy milyen fejlődési fázisokon megy keresztül a magzat, és azt is, hogy egyetlen plusz hét is milyen sokat számít.” Sajnos hiába küzdöttek: másnapra megrepedt a burok, és elfolyt a magzatvíz. Ráadásul a baba farfekvésben helyezkedett el.
Azt kérték, szüljem meg így, farosan, hogy ne kelljen vágni, de erre nem voltam hajlandó. Tudtam, úgy megsérülhet, hogy kizárt, hogy életben maradjon.
Értse meg, a gyereknek így is kevés az esélye! – ezt mondták. Ők úgy voltak vele, hogy ha ezt a babát elveszítjük is, nem sérülök fizikálisan, és vállalhatom a következő terhességet. Vagyis lesz egy egészséges méhem, de lehet, hogy mellette egy szellemi fogyatékos, mozgássérült gyerekem is, vagy talán soha többé nem lesz gyerekem. Életem legnagyobb dilemmája volt. És akkor végre jött egy orvos, aki azt mondta: “Nem tudhatjuk, hogy életben marad-e, de esélye van rá, és ha van, azt meg is kell, hogy kapja.” Legbelül én is így éreztem.
Másnap sorra vizsgálták az orvosok, és mint mondja, mindenki csak hümmögött. “Kiderült, hogy Matyi maga döntötte el a dolgot: kidugta a lábát a méhszájon, azon a pici kis lyukon. Ezt úgy tanítjuk, hogy »tökéletlen lábtartás«. Onnantól éreztem biztosan, hogy ez a gyerek élni akar. Hiszen így egyértelművé vált: hüvelyi úton nem tudom megszülni, vágni kell.”
A kisfiú világra jött – 760 grammosan. “Élő fiú, de nagyon kicsi. Ezt mondták. Nagyon rossz volt utána az a csend, mert nem sírt fel. Elrohantak vele, és sokáig egy ember nem volt, aki odajött volna hozzám.”
Andrea szakemberként jól tudta, hogy a kisfiának körülbelül 900 grammosnak kellene lennie, de – azt mondja – nem kalkulált a stresszel, ami a korábbi napokban érte a babát. “Márpedig ezek a grammocskák nagyon sokat számítanak. Az intenzíven végig kell menni az összes inkubátor mellett, mire eljutunk a »VIP« gépekig, ahogy a nővérek hívják azokat, amelyekben a leggyengébb babák vannak. Az odavezető úton az egykilós koraszülöttek mind gyönyörűek voltak, formásak, olyan »babaszerűek«. Mikor odaértem az enyémhez, brutális sokkhatás ért. Azt láttam, hogy ő még nem gyerek. Ő még magzat. Az arcából semmi nem látszott a kötések miatt, az álla le volt esve, mint egy idős embernek, mikor haldoklik. Hiába vagyok szakember, ez már számomra is felfoghatatlan volt. Minden reményem szertefoszlott. Aztán jöttek a napok, és nagyon kemények voltak. Viszonylag rövid idő alatt megtörtént az első agyvérzés, majd a tüdőgyulladás, és az RDS természetesen (a tüdőhólyagok összeesése koraszülötteknél).”
Az orvosom azt mondta: lesznek gyerekek, akikre három évig emlékszünk, és lesznek, akikre tizennyolcig. És ő ilyen lesz. Pedig addig több ezer gyerek fog átmenni a kezünk között.
Matyinak négyhetesen műteni kellett a szívét, majd a szemét. Utána megtörtént a második agyvérzése is. Májelégtelenség miatt besárgult, megsérült a hangszalagja, ezért egyéves koráig néma volt. “Mindig, mikor beléptem az intenzívre, azt láttam, hogy megint a Matyi körül gyülekeznek sokan. Volt, hogy halálra vált arccal jött az orvos azzal, hogy most baj van. De engem a történtek után már nem tudtak megijeszteni. Örültem annak, hogy van, de már nem hittem el, hogy marad is, annyi minden történt. Amikor úgy tűnt, hogy nem sikerült a szemműtét, és lehet, hogy a kisfiam vak lesz, egymásra néztünk a férjemmel, és azt mondtuk, semmi baj, majd megtanuljuk a Braille-írást. Vannak vak emberek, akik tudnak létezni így. Akkor ő is egy ilyen ember lesz.”
Matyit monitorral engedték haza a kórházból, két évig oxigénpalack is volt otthon, és egy alkalommal újra kellett éleszteni. “Hiába tanultam ezt annak idején, ami hibát el lehet követni, azt elkövettem, annyira pánikba estem.”
Az előzmények láttán szinte hihetetlen, de a hétszáz grammos, tenyérnyi babából egészséges kisfiú, és mára tizenöt éves kamasz lett. Ugyan mindkét szemét többször műtötték, és erős szemüveget visel, más gond nincsen. “Fantasztikus jó személyiségű ember, mindig mindenhol nagyon kedvelték. Egy szeretetlényt képzelj el! Kiskorában megölelte az időseket az utcán. Ha csúnyát mondott, elnézést kért, és hozzátette:
Anya, tudom, hogy te mindig megbocsátasz nekem! És ebben igaza van. Nem tudok igazán szigorú lenni vele.
Ahogy teltek az évek, Andreának egyre többször jutott eszébe, hogy szeretne testvért a kisfiának. “Nagyon sokan próbáltak lebeszélni. Pontosabban azt mondták, nem vagyok normális. Mégis… egy operációval rendbe hozták a méhemet, és rá hat évre megfogant a kislányom.”
A 24. hetében járt a terhesség, amikor Andrea kórházba került váratlan fájások miatt. “Akkor azt éreztem, ha ez a gyerek megszületik két héttel korábban, mint a fiam annak idején, én megőrülök.”
Aztán szerencsére túl lettek ezen: Angelika maradt még. Közeledett a vészes 26. hét, de onnantól, hogy azon is túljutottak, Andrea kezdett megnyugodni. “Minden hét egy ajándék volt, és mindig egy újabb hétért imádkoztam” – meséli. Az imák egészen a harminchatodik hétig hatásosnak bizonyultak: a kislány egészségesen, normál súllyal született. Ma már nyolcéves. “Édes ő is nagyon, és Matyival igen jó testvérek. Így lettünk kerek egész család.”
Andrea azt mondja, nagyban hatott a munkájára az, amit átéltek közösen. Indított egy új tantárgyat az egyetemen, a koraszülés-prevenciót. Arról szól, mit jelent, ha koraszülött gyermek érkezik a családba.
Ha beülnél az órámra, nem érzékelnéd, hogy én ezt mindennap átéltem. Eltávolítom magamtól, és már évek óta tudok beszélni róla úgy, hogy nem lábad könnybe a szemem.
Az óra mindig úgy végződik, hogy Andrea azt mondja: “nézzünk most meg egy életutat”. Fényképeket vetít Matyiról, élete első napjától kezdve. A végén a hallgatók egy életerős fiút látnak, és akkor Andrea elmondja, hogy ez a srác az ő kisfia.
“Nem lehet tudni, kinek mi a sorsa, küldetése. Soha egy percig sem bántam meg, hogy annyira ragaszkodtam hozzá. De megtanultam az elengedést is. Hogy én nem akarhatom a másikat, majd ő eldönti. És ha az a sorsa, hogy ő meghaljon, én azt elfogadtam. A szívemben megtörtént az elengedés, és ő onnantól akart maradni igazán.”
