“Tizenöt évesen ismertem meg a férjemet, és huszonnyolc évesen mentem hozzá. Nem sokkal utána jött is Dorka, a nagylányom, és rá két évre Domi – mindketten időre születtek. Én háromgyerekes családból jövök, a férjem viszont egyke, és már Dorkánál mondta, hogy nem is akar több gyereket. Ezt annyira rosszul viseltem, hogy berekedtem. Végül mégis hárman lettek, de Márk érkezése mindkettőnket váratlanul ért. A férjem azt mondta, ha már így történt, tartsuk meg, noha egyáltalán nem voltak ideálisak akkor a körülmények, és még a házasságunk is megsínylette.
Amikor a huszonötödik héten elfolyt a magzatvíz, hirtelen még a mentők száma sem jutott eszembe. Csak sírtam. A mentősök azzal próbáltak nyugtatni, hogy túl vagyok a határon, innentől számítva már nem számít vetélésnek…
A kórházban megállapították, hogy jók az értékek, sőt, nincs vészhelyzet sem, mert bár valóban szivárog a magzatvíz, még maradt belőle. Az orvosok úgy döntöttek, inkább megpróbálják bent tartani a babát, amíg csak lehet. Azért a biztonság kedvéért Veronika megkapta a tüdőérlelő anyagot, hogy ha a pici mégis megszületne, legyen esélye lélegezni a köldökzsinór nélkül is – immár a külvilágban.
Veronika kivételes esetnek számított, amire nem igazán volt protokoll. Így jobb híján a szülőszobában helyezték el, ahol három napon keresztül csak tejbegrízt kapott enni (mint a szülés előtt álló kismamák általában). Egy szülőágyon feküdt tíz napig, monitorral a hasán. Nem merték kiengedni osztályra, mondván, “bármikor bármi lehet”. Megkapta a szükséges felvilágosítást arról, hogy ha ilyen korán születik meg a baba, akkor nagyon kevés az esélye arra, hogy életben maradjon, illetve arra is, hogy ne érje károsodás. Az édesanyák azt mesélik, hogy az orvosok ilyenkor meglehetősen szenvtelenek, de muszáj, hiszen nem akarják, hogy bárki hiába reménykedjen: a tényekkel tisztában kell lenni, csak így lehet racionális döntést hozni. És Veronika úgy döntött, beleegyezik, hogy még ne császározzák, hanem próbáljanak időt nyerni: ilyenkor minden hét számít a baba fejlődésében.
Márk 990 grammosan (balra) és először kézben (jobbra)
Eközben Veronika körül zajlott a szokásos élet: kismamák jöttek, boldog családok távoztak. “Csak hallod, hogy már megint szült valaki, már megint… De mivel szülőszoba volt, ide látogatók sem jöhettek. “Pár percre beengedték a barátnőmet, meg a férjemet… Aztán áttettek egy másik helyre, amit mindenki csak vetélőszobának hívott. Ide azokat a nőket hozták, akiknek már méhen belül elhunyt a magzatuk, és meg kellett szülniük. Az összes szülésznőt ismertem már, óhatatlanul is hallottam mindent, ami körülöttem történik.“
Egy nap Veronika hasa megfájdult, azt mondja, érezte, hogy valami nincs rendben.
Egy szülésznő vizsgált meg, azt mondta, elkezdődött a szülés. Alig töltöttük be a huszonhatodik hetet.
Az egyértelmű volt, hogy császármetszés lesz, mert a két nagyobb gyermekemet is így szültem.” Azonban ez a műtét nagyon kockázatos ilyen fiatal terhességnél. Veránál nem is állt el a vérzés, mint mondja, nagy pánik volt. “Hiába adtak injekciót a gerincbe folyamatosan éreztem a fájdalmat. Ahogy vágnak, ahogy dolgoznak bennem. Az aneszteziológus azt mondta, hogy már nem tud több fájdalomcsillapítót adni… de mikor megmutatták a kicsit, az első gondolatom az volt, hogy hiszen “gyerekformája” van. Van keze, lába, feje. Babát láttam, nem egy magzatot, és ez kicsit megnyugtatott.“
Már 990 gramm volt és 35 centi; egy tenyérnyi gyerek. De még így is nagyobb volt, mint hitték: az orvosok csak 700 grammos gyerekre számítottak… Azonnal lélegeztetőgépre tették. Veronika férje mehetett hozzá megnézni, neki kellett aláírni azt a papírt, hogy szükség esetén vért kaphasson – mindkettőjüknek szükségük is volt rá aznap éjjel.
Márk pár hetesen
Veronika a mai napig nem tudja, mi lehetett az oka annak, hogy a várandóssága alig túl a félidőn megszakadt. Volt egy hüvelyi fertőzése, és két vírusos betegsége, talán ezek közül valamelyik. De az is lehet, hogy a stressz okozta, mert akkoriban költöztek, a kisfiuk akkor ment elsőbe, Veronika épp csak visszament volna dolgozni, hogy helyrejöjjenek anyagilag. Úgyhogy az újabb terhesség meglepetésként érte őket, de ha már így alakult…
“Úgy mondtuk el a gyerekeknek, hogy fürdőruhás partit rendeztünk. Mindenki benn ült a kádban, és feltettük a találós kérdést, hogy hányan vagyunk a kádban. Mondták, hogy négyen. Mi mondtuk, hogy öten. Először nem értették, aztán mikor leesett nekik a dolog, akkor persze nagyon örültek.”
Mikor aztán a kisfiú idő előtt megszületett, valójában még neve sem volt, hiszen csak azon a héten akarták kitalálni, mi legyen.
Veronika nagylánya elújságolta az iskolában, hogy megszületett a kistestvére, amit persze senki nem hitt el. “Hívott is az egyik anyuka, hogy a lánya biztos félreértette. Mondtam, hogy sajnos nem, tényleg így van.
Veráék nem akarták, hogy bárki bemenjen a kórházba, de az intenzív osztályon nem is nagyon lehetett látogatni. “Az az inkubátor, a csövek, meg minden… Édesapám és anyósom látta csak Márkot, és hálát adok az istennek, mert anyósomat nem sokkal rá elveszítettük.“
Veronika férje sem ment minden nap, “a férfiak másképp dolgozzák fel ezt” – fogalmaz Veronika. “Mondták például, hogy van lehetőség rá, hogy behívjunk papot, és megkereszteltessük a babát. De mi nem akartuk csak amiatt, hogy félünk, hogy mi lesz. Inkább mindig csak a következő napra koncentráltunk. Azóta sem lett megkeresztelve…“
Márk végre otthon: Dorka, Márk és Domi
Eközben másik két gyermekük ellátása a férfira maradt. Ő vitte-hozta őket, ami addig nem volt megszokott. “Az orvosom kérdezte, hogy vagyok, mondtam, hogy nem túl jól, az egyik az intenzíven, a másik kettő otthon, és egyik sincs velem…. sírva fakadtam neki. Azóta sem voltam képes elmenni hozzá. Azt éreztem, hogy cserbenhagytam őt. Mindhárom gyermekem nála született, de egyiket sem voltam képes természetes úton megszülni, most meg ez… Ha ez száz évvel ezelőtt történik, már egyikünk sem él… Az volt bennem, hogy hihetetlen béna vagyok, hogy ez a szülés-dolog ennyire nem jön össze nekem.“
Verát néhány nap után hazaengedték, innentől naponta kétszer járt be a kisfiához. Amikor eljött a látogatási idő, az anyák mind kint sorakoztak egy keskeny folyosón. “Nehéz volt, mert hiába voltam én már negyedik hete ott, az újonnan érkezettek arcán mindig láttam azt a kétségbeesést, amit mi is átéltünk az elején. Abból lehetett látni, kik az újak, hogy ők mindig néma csendben vártak. Akik régóta ott voltak, azok már beszélgettek.
De ha nem nyitották ki időben az ajtót, akkor mindig csend lett, mert tudtuk, hogy akkor valamelyik babával baj van odabent. Emlékszem, egyszer nagyon sokat kellett várni, mire végre kiszóltak, hogy csak csúszott a vizit. Mindenki megkönnyebbült.
Boxok, inkubátoros szobák, sima szobák, közös kórterem – Veronikáék az összeset végigjárták. Közben Veronika folyamatosan írta a naplójába: Zsombor ma ment haza, Jázmin ma ment haza, Nóri ma ment haza… Márk még mindig bent volt. Veronika lánya rajzolt neki egy képet, amit betettek az inkubátorba. “A testvéreinek igyekeztünk nem sokat beszélni Márkról, hiszen nem tudtuk, hogy mi lesz. De azért karácsonykor például együtt választottunk neki egy hógömböt, amit bevittem neki. És ahányszor mentem, mindig lelkiismeret-furdalásom volt, hogy a kettőt otthon hagyom, hazafelé meg a picitől volt nehéz elszakadni.“
Veronika és a gyerekek
Mindössze két látogatás volt, amit Veronika kihagyott, de nem saját döntése nyomán. Karácsony napján az egyik nővér “tiltotta meg neki”, hogy bemenjen. “Azt mondta, “ezt nem csinálhatja. Magának ott van másik két gyerek. Mi itt leszünk a kicsivel. A kicsi nem fogja tudni, hogy maga nem volt itt karácsonykor. De a kettő igen.” Bántam, de utólag azt mondom, igaza volt.“
A látogatáson mindig húsz percet engedélyeztek: Veronika ennyit állhatott a baba mellett a szűk helyen. Hozzá nem érhetett, csak nézhette az üvegen keresztül. “De én úgy voltam vele, hogy amíg ki nem rúgnak, maradok. Aztán a huszonötödik napon, mikor az orvosok már hazamentek, odajött hozzám az egyik nővér, és mint valami drogüzér, odasúgta: meg akarja fogni? Hát lehet? Azt hittem álmodom. Nem volt egyszerű kivenni a sok csővel, csak az volt bennem, úristen, meg ne fázzon. A füle még be volt pöndörödve, és nem volt mellbimbója, mert ezek csak később alakulnak ki… Két gyerekem van otthon, de alig mertem hozzáérni. A kis teste nagyon könnyű volt, mintha semmit nem fogtam volna. Csak azt sajnáltam, hogy a férjem nincsen velünk. Aztán titokban adtam tovább az infót másoknak, hogy melyik nővér volt az engedékeny…”
Ekkor már túl voltak a kritikus heteken, és Márk súlya szépen gyarapodott. Annyira, hogy nemsoká átkerülhetett egy másik kórházba. “Itt már kivehettem és szoptathattam, és először itt öltöztették fel.”
Dorka, Domi és Márk
Végre eljött Márk nagy napja is: hazatérhetett. Itt a kihívás az etetés volt, a kórházban ugyanis leállították a szoptatását, amikor a fejletlen gyomra még nem tudta feldolgozni az anyatejet. Veronika ettől függetlenül is háromóránként felkelt fejni, majd öntötte a tejet a lefolyóba, csak hogy megmaradjon a tejtermelése. Mindezek miatt Márk azon ritka csecsemők közé tartozott, akik nem sírnak, akkor sem, ha éhesek. A kórházban ugyanis megszokta, hogy hiába sír, úgysem kap.
Aztán szép lassan persze ez is rendeződött, és ma már Márk ugyanolyan egészséges kisfiú, mint bármelyik négyéves. Talán azt kivéve, hogy a biztonság kedvéért folyamatosan kontrollokra kell vinni. “Már tele van hegekkel a keze, annyiszor vettek vért tőle” – mondja édesanyja. Márk apja nem is nagyon támogatja őt ebben, azt mondja, minek folyton hurcolni, ha egyszer egészséges…
“Ha úgy nézem, a sors elvett tőlem hat hónapot” – mondja Veronika. “Hármat a terhességből, és hármat, amit még pluszban kórházban kellett töltenünk. De ki tudja…
A férjem úgy tartja, ezek a babák talán azért jönnek hamarabb, mert valami miatt nem jó nekik ott a pocakban, talán épp ott történne velük valami végzetes. Márk talán épp ezért lehet ma egészséges.
Márk 4 éves
