Tenyérnyi újszülöttek: ilyen kis méretre nem gyártanak babaruhát

– Sziasztok, ti is a mentortalálkozóra? – lép oda hozzánk egy diáklány a Grund közösségi kertben. – Nem, mi a kötés-horgolásra! – mondják a többiek a már szépen növekvő csapatban. Csupa nő, huszonévestől hatvan körüliig. Most újabb tag érkezik, két nagy szatyorral. A többiek izgatottan körülállják, nézegetik az “új cuccot”. – Zsenília! – bólogat valaki elégedetten. – Az, méghozzá nyáltesztelt – mondja az új belépő kis büszkeséggel. Mi egy szót sem értünk egyelőre, mindenesetre követjük a fura csoportot hátra, a budapesti foghíjtelek végébe.

Az alkalmi kör tagjai határozottan széttologatják az asztalokat, helyet foglalnak, és Anna, az alapító meg is kezdi a “szeánszot”: – Köszöntöm az újakat, és azokat is, akik újra jöttek!
Mindenütt kis szatyrok, hátizsákok nyílnak, színes textilek, gombolyagok kerülnek elő. Az asztal megtelik színes polipfigurákkal. Furcsa hobbi…

– Nekem ez a szivárványos a kedvencem!

– Tartsd meg!

– Dehogy tartom…

– Hányas tű kell?

– Kettes–két és feles. Négy sorig mész, onnan szaporítasz.

Ki bólogat, ki homlokot ráncol. Egymásról “lesnek” a lányok, és már mozognak is a horgolótűk, elég sebesen. Egy Facebookon szerveződő, “horgolós” összejövetelen vagyunk. Minden, ami itt születik, valamelyik Magyarországi kórház inkubátorába kerül, koraszülött babák mellé.

Az egész azzal kezdődött, hogy kilenc évvel ezelőtt Annának kisfia született – a kiírt időpontnál öt héttel korábban, 1900 grammal, alulfejletten. Édesanyja elmondása szerint nem sokon múlt az élete. A kisfiú inkubátorba került. “Az első három hetében többször szúrták, mint engem egész életemben” – emlékszik vissza Damásdi Anna. “Kitolták az üvegajtóig, vagy szkafanderben öt percre melléállhattam. Kérdezni nem nagyon lehetett. Hétfőn született, szerdán láttam először, csütörtökön hazaküldtek. Három hetesen érhettem hozzá először. Eleinte naponta egyszer, majd mikor már kikerült az intenzívről, három óránként járhattam be hozzá, de nem maradhattam bent. Többnyire ahogy beléptünk a kapun, nekem eleredtek a könnyeim, úgyhogy a férjem beszélt az orvosokkal, én csak állni tudtam mellette. És minden alkalommal, mikor hazaindultunk, ott hagytam a szívemet az inkubátorban.”

Régi történet ez, a család túljutott a nehéz időszakon, és a kisfiú ma már általános iskolába jár. Ám Anna valahogy nem tudott megszabadulni egy képtől. “Néztem a gyerekemet abban a rideg gépben, a kemény lepedőn, egy szál pelenkában. Egy zöld műtőslepedőt csavartak hurkába, azt tették az inkubátor fala mellé. Amikor később felöltöztették, egy három számmal nagyobb rugdalózót adtak rá, sebtapasszal fogták össze a hátán, de így is elveszett benne. Szegény… egyszerűen nem tűnt gyereknek.”

Persze nem az intézmény hibája volt a dolog, ők abból főztek, ami volt. Mivel a koraszülött babáknak még az anyaméhben lenne a helyük, bennük nem igazán gondolkodtak a gyártók: az ő méretükre alig készült babaruha (ma, ami már van, az is elérhetetlenül drága). Az inkubátor feladata az életfunkciók fenntartása, de arra valahogy senki nem gondolt, hogy a babáknak komfortos legyen, ha nem is olyan puha, sötét, csendes és kényelmes, mint anya hasában, de legalább emlékeztessen rá. Az osztályokra ma is csak fertőtlenítés után engednek bármit bevinni, ha egyáltalán, de akkoriban a textilek és ruhaneműk is “kincstáriak” voltak, amit egyik héten egyik, másik héten másik újszülöttre adtak rá. Ezért gondoltak arra Annáék, hogy valamilyen módon segíteni kellene a speciálisan kicsi ruhák beszerzését. Kilenc éve indult, eredetileg csak a KORE-tagok saját osztályaira, de hat éve már országosan is folyik a gyűjtés.

A koraszülött intenzív osztályokon természetesen az életmentés áll a középpontban, így sok mindenen – a szokásosnál szigorúbb látogatási szabályzaton, az elhelyezési körülményeken, a fény- és hangviszonyokon – nem, vagy csak módjával lehet változtatni. Anna (amúgy pedagógus) és az önkéntesek igyekeznek legalább az inkubátorokat és környezetüket kicsit otthonosabbá, személyesebbé tenni. “Az ott dolgozóknak is szeretnénk megkönnyíteni értékes munkájukat azzal, hogy praktikus, tetszetős, pihe-puha textilekkel, szép ruhácskákkal dolgozhassanak” – mondja Anna.

Először a ruhaadományokat kiegészítve kis takarókat készítettek, apró sapkákat, ingecskéket. 

“Kezdetben kis távolságtartással fogadtak, azt hitték, akarunk valamit cserébe” – eleveníti fel Anna. A koraszülött-mentőket is felruházták Annáék, volt, hogy az osztályos ápolónők ott láttak meg ezt-azt, és megtetszett nekik. A dolog odáig jutott, hogy az Anna köré gyűlt csapat ma már az ország minden egyes koraszülött-ellátó centrumába visz horgolt, varrt holmikat. Ezek igen speciálisak, és az egyes intenzív osztályok igényei szerint készítik őket.

“Az egyik mindig kisebb fészkeket kér, a másik nagyobbakat” – mond egy példát Anna. A fészek afféle vastag pólya, ami puhán öleli körül a babát. Az “inku-pólót” úgy képezik ki, hogy teljesen kiteríthető legyen, így a törékeny kicsiket nem kell indokolatlanul mozgatni az öltöztetéshez. Lyukak és bújtatók vannak rajta, hogy a csöveket rögzíthessék a kis ruhán keresztül is. Sapkából szintén van felül nyitott, hogy a fejre rögzített műszereket ne zavarja, de készül “inku-takaró” is, az inkubátor tetejére, hogy néha sötétben lehessen a kicsi, ne bántsa a hideg, kórházi fény. De ami a legszembetűnőbb ezeken, az a méretük. Aki babát vár, az általában 56-os bodykat vásárol. Ide 44-es kéne…

“Akik varrni jelentkeznek, mindig meglepődnek, hogy ilyen kicsi kell” – mondja Anna. “Nagyobb citrom, kisebb narancs” – szemlélteti például a sapkaméretet. “A normál időre jött újszülötté grépfrút…”

Adományozóktól kapnak alapanyagokat, kész ruhácskákat, néha egy-egy cégtől szabászati maradékot. A fonalat maguk veszik, néha adományból arra is jut. Anna legtöbbször postán küldi a kész dolgokat, azt mondja, azért, hogy öt percre se vonják el az ápolókat a munkától azzal, hogy személyesen kéne őket fogadni. A kórházak aztán gondosan fertőtlenítenek mindent.

A kis csapat legújabb “szerelme” a polip, vagyis “korip”, ahogy ők mondják: a koraszülött babák alvókája. Zseniális dán találmány ez: a kis, horgolt polip karjai a köldökzsinór érzetét próbálják visszaadni a piciknek. Ők ugyanis koruk és fejlettségi szintjük szerint még magzatok, a magzatot pedig a köldökzsinór érintése, markolászása nyugtatja meg az anyaméhben. Itt a külvilágban ezt markolják meg a picik, és nem a fontos csöveket, szondákat húzzák ki magukból, mint korábban előfordult. A polip elkészítéséhez csak szöszmentes, nyálra nem reagáló pamutfonál használható, a horgolási minta pedig jogvédett.

Ülnek a lányok, asszonyok a hosszú asztal körül, készülnek a mosolygós állatkák. Időnként összejönnek, de főként otthon dolgoznak. A csapat mindig más. “Varrósból négy, horgolós-kötősből talán ha tíz ember van, aki évek óta kitart. Ja, és van átfedés” – mondja Anna, aki egyrészt büszke rá, hogy ennyien is vannak, akik hosszú ideje időt, fáradságot, pénzt nem sajnálva tevékenykednek az ügyért, másrészt viszont szeretné, ha az átmeneti fellángolások helyett több állandó tag lenne, hiszen csak polipból havonta több százra lenne szükség a hazai huszonegy kórházi osztály ellátásához (ezeket használat után már nem lehet továbbadni, a hazatérő babák megkapják a sajátjukat).

Itt horgol Kati, aki a korip magyar leírását készítette. Klári, Anna nővérének ismerőse. Az óvónő Magdi, Anna egykori évfolyamtársa, a gyerekápoló Gabi, aki a legtöbb kis takarót műtétje utáni lábadozás alatt készítette. Emília, a szappanműves és Júlia, akinek nem lehet saját unokája, de – ahogy mondogatja – így minden korababa kicsit az ő unokája is. Klára, civilben vasutas. Szilvia, két kisfiú anyukája. Cili, akinek már nagyok a fiai. Orsolya, aki orvosként külföldön él, de onnan is segíti a munkát. Kori, maga is koraszülő, akkor is horgol, ha a gyerekre vár az edzésen. Klári, korrektor, aki olykor, mikor a kollégái már hazamennek, még bent marad az irodában, hogy “befejezze a polip fejét”. Kati, aki ha most nem itt lenne, akkor épp hajléktalanokra főzne. Mint vasárnap amúgy mindig.

“Mindenki segít máshol is. Kutyákat ment, vagy ilyesmi. A család már megszokta, hogy nekünk ez a hobbink.”

“A fonalak árát is adhatnám, de pénzt utalni könnyű, egy kattintás, és annyi. És itt tudom, hogy jó helyre kerül. Anna szokott feltenni képeket, néha a polip nagyobb, mint az egész újszülött…”

“Jó lett volna, ha tizenhárom éve, a fiamnak van ilyen.”

“Két-három óra egy polip. Csak a lábait unom…”

“A férjem már tudja, hogy ha a csápjainál tartok, akkor nem lehet hozzám szólni, mert számolok.”

“Nekem kicsit nehéz megválni a figuráktól. Mind egy darab belőlem.”

Kilenc év telt el azóta, hogy Anna naponta sírva ment be a kórházba, ahol apró babája feküdt. Ma is sokat jár koraszülött-intenzívre, egyeztet az ott dolgozókkal. De azt mondja, akárhányszor kijön, ma is ott a gombóc a torkában. “Ha egy-egy családbarátabb helyen járok, ott van a fejemben: ezt így is lehetett volna? A családom gyakran mondja, hogy hagyjam a szervezést, dolgozzam már fel, ami történt. De tudod, rájöttem, hogy már nem is akarom feldolgozni. Az életem része, és az is marad. Senki nem akarja az életre még készen nem álló gyerekét így látni. Azért csinálom ezt, hogy akik utánunk jönnek, azoknak már könnyebb legyen. És… talán valamiféle törlesztés az életnek.”

Fotó: KORE

Fotó: KORE

Fotó: KORE