A mai világban a legtöbb nagymama és nagypapa még dolgozik, amikor megszületnek az unokák, és elnézve a nyugdíjkorhatár folyamatos tologatását, ez még inkább jellemző lesz a jövőben. Ez azt is jelenti, hogy majd amikor mi leszünk nagyszülők, nekünk is zsonglőrködni kell a munkahelyünk és az unokák között, ám ez nem állhat a családi kötelékek útjába. Legalábbis nem minden családban jelent akadályt. Anita két fia azonban sajnos pont olyan nagymamát kapott az élettől, akinek minden más előrébb van a sorban, mint az unokái.
„Az anyám nem jó nagymama, vagyis nyugodtan mondhatjuk azt is rá, hogy egyáltalán nem is nagymama, hiába vér szerint vannak unokái, ha egyszer egyáltalán nem foglalkozik velük – kezdi el a történetét Anita. – Valószínűleg nem tehet róla, hogy ennyire nemtörődöm, a mi gyerekkorunkban anyának is ilyen volt, csak ott nem tudott hova menekülni előlünk, muszáj volt gondoskodni rólunk. Sajnos édesapám meghalt, mielőtt a gyerekek megszülettek, pedig ő biztos odaadó nagypapa lett volna, minket is tulajdonképpen egyedül nevelt fel anyám mellett társas magányban.”
Anita elmondása szerint a nagyival az a probléma, hogy nulla a kötődése az unokákhoz. A születésük óta eltelt tíz évben egyetlen egyszer sem kérdezte meg, hogy mi van az unokáival, soha nem jelentkezett, hogy szeretne velük időt tölteni. „A gyerekeimnek olyan nagymamája van, aki még életében nem sütött nekik süteményt – ez jól illusztrálja, mennyire érdekli a nagymamaság. Én úgy nőttem fel, hogy apám anyukája tündéri nagyi volt, alig várta a nyarakat, amit a telken töltöttünk vele és a nagypapánkkal, sütötte a habos-mákost és az almás pitét, mindig volt egy simogatás és egy puszi nála az unokák számára.
Anyám ezzel szemben nagy kelletlenül néha eljön egy-egy családi ünnepre, és ha előre szólok, akkor talán felköszönti szülinapjukon az unokáit. Olyan a tíz év alatt azonban soha nem fordult elő, hogy nyaralni akarta volna őket vinni, vagy csak felajánlotta volna, hogy két órára vigyáz rájuk. Szerintem egyértelmű, hogy hiába a rokoni kapcsolat, egyáltalán nem nevezhető nagymamának, és nem csoda, hogy a gyerekek sem érzik annak, egyáltalán nem kötődnek hozzá.”
A helyzetet az is nehezítette Anita családjában, hogy az ő édesanyja az egyetlen nagyszülő, mindenki más már elhunyt a férj felmenői között is. Amikor a fiúk picik voltak, hamar kiderült Anita számára, hogy az anyjából soha nem lesz normális nagymama, olyan biztos nem, amilyet ő kívánna a gyerekeinek, ezért tudatosan elkezdett keresgélni a környezetükben, hátha sikerül egy pótnagyival összebarátkozni. Bár ez a keresés nem hozott eredményt a gyerekek babakorában, amikor azonban ovisok lettek, rájuk mosolygott a szerencse egy dadus személyében.
„Bölcsibe nem jártak a fiúk, így addig csak a környéken, játszótéren tudtam volna ismerkedni idősebbekkel, akik esetleg lehettek volna pótnagyik a gyerekek számára, de ez sajnos nem jött össze – folytatja történetét Anita. – Már teljesen le is mondtam erről a tervemről, és elfogadtam, hogy nagyszülői szeretet nélkül fognak felnőni, amikor elkezdődött az óvoda és nagyjából egy hónap alatt egyértelművé vált, hogy a csoportban a dadussal kölcsönös a szerelem. Nemcsak a gyerekek, de mi is beleszerettünk teljesen, annyira elbűvölő személyiség, és ez a szeretet csak erősödött azóta. Először pénzért kértük meg, hogy vigyázzon néha a fiúkra, amikor mi elmentünk randizni a férjemmel, utána már rendszeresen, heti két délutánt volt velük. Egy év volt nagyjából, mire családtaggá vált nálunk, és a fizetett segítségből pótnagyi lett a gyerekeknek. Az elmúlt hét évben, amióta az életünkben van, csupa jót kaptak tőle a fiaim, viszi őket nyaralni is nyáron, segít, ahol tud és mi is segítjük őt, ahol csak lehet. Kölcsönös szereteten, megbecsülésen alapuló kapcsolatunk lett vele, ami sokkal többet ér, mint ami valaha az én anyámmal kialakult. A gyerekeimnek így van igazi nagymamája, de nem az, aki vér szerint tartozna hozzájuk.”