A túlvásárlás és felesleges tárgyfelhalmozás a gyerekjátékok terén is működik, sőt, ott tombol csak igazán.
Nemrégiben megjelent egy könyv, szerzője Michaeleen Doucleff, címe: Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? Az alapvetése az, hogy mi, huszonegyedik századi, nyugati kultúrához tartozó szülők nagyon büszkék vagyunk a „tudományos”, okos és racionális gyereknevelési módszereinkre, de azok igazából sz-rt sem érnek. Na jó, a könyv nem fogalmaz ennyire drasztikusan, de körülbelül azt állítja, hogy amit nagyon modernnek és haladónak gondolunk, azzal nem sokra megyünk, miközben bizonyos ősi kultúrák vagy más földrészek gyermekei sokkal könnyebben kezelhetők, együttműködőbbek és akár boldogabbak is, mint a mi utódaink.
A szerző sok elemet felsorol, amit szerintem mi elszúrunk, és sok felvetésére mondhatjuk azt: „van benne valami”. Némelyik olyan dolgokat kérdőjelez meg, amit ezer éve így és így csinálunk, és eddig eszünkbe sem jutott kételkedni benne, hogy hasznosak. Amikor azonban ő beszél róluk, hirtelen leesik a tantusz: hát tényleg! Miért is erőltetjük ezt?
Ilyen például, amikor arról beszél, hogy feleslegesen tömjük tele a gyerekünk minden szabadidejét „hasznos foglalkoztatásokkal”, mindenféle értékes időtöltéssel és fejlesztéssel, vagy amikor hibának nevezik, hogy a programjainkat a gyerekek köré szervezzük. Elsőre talán megdöbbentőek ezek a kijelentések, de csak elsőre.
Egy másik felvetése a játékokhoz kötődik. Az ugye meg sem kérdőjeleződik a fejünkben, hogy a gyerekeknek szüksége van játékokra. Minél többfélére, minél színesebbre és hangosabbra (na jó, ez utóbbiról már megoszlanak a szülői vélemények). A gyerek és a játék fogalma tulajdonképpen egy az agyunkban. De biztos, hogy megfelelő játék alatt azt a hegynyi plüsst, harsány színű műanyagot és zenélő, guruló, automata csodát kell értenünk, amit általában értünk? Azt az elképesztő mennyiségű tárgyat, amit így képesek vagyunk felhalmozni a lakásunkban, Doucleff egyszerűen csak úgy nevezi: játékapokalipszis. És tény, hogy némely kisgyerekes lakások szinte belefulladnak a rengeteg játékba. A társasjátékok toronymagasan egymásra rakva a plafonig, az ágyban mozdulni sem lehet a játékfiguráktól, óriási ládák vannak tele kockákkal, kisautókkal és Barbie babákkal – nemtől függően (vagy nem). De tényleg, van olyan kisgyerekes szülő, akinek a lakásában nincs minimum huszonhat darab plüssfigura? És köztük legalább tizennyolc olyan, amihez a kicsi hozzá sem nyúl? Múltkor összeszámoltam a lányom Barbie-babáit: tizenkilenc volt úgy, hogy elvből nem vásárolok Barbie babát (de legalábbis minden módon próbálom megúszni). Ezen kívül én kimondottan minimalista típus vagyok a tárgykezelésben: szívből gyűlölök mindent, aminek nincs funkciója, nálam nincs mütyür, dísztárgy, és azonnal megszabadulok mindentől, amit nem használunk. Azt sem szeretem, ha egyféle dologból több is van. Szóval kimondottan kidobós vagyok sok más gyűjtögetőssel szemben, és még így is tonnányi játék gyűlt össze a két gyerekem összesen mindössze kilenc évében.
Michaeleen Doucleff: Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket?
Hát persze, hiszen minimum egy karácsony és egy szülinap akkor is játékdömpinggel jár, ha közel vannak egymáshoz, és ha még azzal sem igazán játszottak, amit múltkor kaptak. Azt már nagyjából sikerült elérnem, hogy legalább mikulásra és húsvétra ne játékot kapjanak (csak édességet, tudom, az meg másért nem jó), névnapokat eleve nem tartok. De azért ha az ünnepek számát felszorozzuk a rokonokéval, még így is sok a cucc, de legalább közelébe sem ér annak, amit más kisgyerekes családoknál látok. Szerencsére ma már sokan hívei a nem önmagukért való tárgyaknak, vagyis igyekeznek a gyerekeknek fejlesztő jellegű, illetve mondjuk fából készült dolgokat venni, mert azért ennek a rengeteg műanyagnak a felhalmozása sem túl előremutató bolygószempontból – nem beszélve arról az elképesztő mennyiségű göngyölegről, amibe képesek a gyártók becsomagolni ezeket. Bármit veszünk, biztos, hogy kétszer annyi szemét marad utána. Különösen, amióta divatba jöttek az apró kis részecskékből összeálló, gyűjtögethető kollekciók, ahol a miniatűr baba miniatűr fésűjét egy félméteres fröccsöntött buborékból alig lehet kivágni, és persze az egészet még legalább két dobozba is beletették könyvnyi leírással együtt.
De mindez tényleg szükséges ennyi minden egy gyereknek? Tényleg jobban érzi magát tőlük és jobban fejlődik akár az agya, akár a finom motorikája? Biztos, hogy kell nekünk az ipari mennyiségű legyártott játék, vagy inkább csak a játékiparnak van szüksége ránk?
Az amerikai író-édesanya szerint
az egész valami olyan felesleges körforgás, amibe saját magunkat hajszoltuk bele.
„Vegyük például a nappalink sarkában felhalmozott rózsaszín, lime és púderkék limlom tömkelegét – azt a körülbelül száz műanyag tárgyat, amelyet minden este összeszedek a padlóról. Igen, a játékokról beszélek – írja a témáról. – Azért veszek Rosynak legót, mert úgy gondolom, hogy segíti a kognitív fejlődését, és mert szeretném lefoglalni. De semmilyen tudományos bizonyíték nincs rá, hogy a gyerekeknek szükségük van ezekre a holmikra. Sőt nagy a valószínűsége, hogy Rosy jobban boldogulna az egyetemen, a leendő munkahelyén – és úgy általában az életben –, ha nem halmoznánk el családilag folyamatosan új játékokkal. Akkor miért érzem szükségét, hogy Rosyt betűkirakókkal, játék teáskészletekkel és fából készült gyümölcsökkel lássam el, amiket egy játék fakéssel »szeletelhet«? Miért foglalnak ezek a tárgyak értékes helyet a szűkös lakásunkban?”
Doucleff szerint a válasznak több köze van az ipari forradalomhoz és a fogyasztói társadalom születéséhez, mint a kognitív tudományhoz vagy a gyermek fejlődéséhez: „Az 1800-as évek elején az Egyesült Államokban minden gyerek nagyjából ugyanúgy játszott – nem számított, hogy gazdag, szegény, vagy se nem gazdag, se nem szegény a családjuk, nem volt játék az otthonukban. Úgy foglalták el magukat, ahogyan az előttük élő gyerekek kétszázezer éve: maguknak készítettek játékokat a ház körül vagy a szabadban talált tárgyakból”. „A bolti játékok hiánya nem jelentett hátrányt” – magyarázza Howard Chudacoff történész a Children at Play: An American History című tanulságos könyvében. „A connecticuti születésű Caroline Stickney, egy papírgyár tulajdonosának lánya kidobott ágyneműket szabott fel babaruháknak (…), a fiúk többsége játék csónakokat és fegyvereket faragott botokból és fadarabokból, az általuk gyűjtött papírból, textilekből és madzagból pedig sárkányokat gyártottak.”
Német család egy ház makettel játszik, 1907 (Fotó: ullstein bild/ullstein bild via Getty Images)
„Néhány évtizeddel később az ipari forradalom számtalan új módszerrel tette lehetővé a játékok, babák, kirakók és könyvek tömeges előállítását. Soha korábban nem volt még ilyen olcsó a gyermekjátékok gyártása, amelyek soha nem voltak még ennyire tetszetősek. A játékok színesebbek, a babák élethűbbek voltak, és számos fórumon reklámozták őket a lelkes szülőknek, akiknek megemelkedett a jövedelmük. Ezzel egy időben a pszichológusok is arra jutottak, hogy a játék fontos a gyermekek fejlődése szempontjából. Azt tanácsolták a szülőknek, hogy ne fogják be őket a házimunkába vagy a családi vállalkozásba segíteni, hanem inkább a játékot ösztönözzék. Ennek aztán az lett a vége, hogy a középosztálybeli otthonok egy csapásra megteltek játékokkal.”
Hát valahogy így alakulhatott a szerző szerint. És persze, a gyerekek szeretik a játékaikat, de a tapasztalatom az, hogy leginkább addig, amíg megvesszük őket – plusz-mínusz egy óra. Tulajdonképpen azt az egy órányi boldogságot és nyugalmat fizetjük ki jelentősen túlárazva, amit a friss bevásárlás után az új játékával tölt kicsi kincsünk. Na jó, az igazán jó játékokat előveszi még párszor, de általában van egy-két kedvenc, a többit pedig örökre elfeledjük. Van olyan, amit karácsony óta még ki sem csomagoltunk.
Az egyetlen vigaszt az nyújtja, hogy ezek a tételek általában könnyen továbbajándékozhatók – ha nem is originál formában, de mondjuk adományként egy gyerekotthonnak – csak remélni tudom, hogy nem állnak ott is plafonig a teljesen felesleges cuccok.
