A misztikus lelki társ

A lelki rokonság azonban messze túlmutat a „szerelem első látásra” jelenségén. Nemritkán nehézségek elé állít bennünket – még ha nem is úgy tűnik, ez a mi érdekünket szolgálja.

– A lelki rokonság tág fogalom, amelyet több szempontból is megvizsgálhatunk – magyarázza Kövesi Péter, a reinkarnációs és korregressziós terápia szakértője, aki számos terápiás ülést vezetett már le. – A lélektani megközelítés szerint lelki rokonnak olyasvalakit érzünk, aki minden tekintetben olyan, mint mi. Jellemzően ilyen társra vágyunk. Ha megtaláljuk, a kapcsolat általában csodásan indul – ám egy idő után óhatatlanul unalmassá válik. A huszadik századi lélektan szerint nincs sem százszázalékos férfi, sem százszázalékos nő. Az ideális lelki társ az, akivel közösen tesszük ki a teljességet. Például egy nem túl férfias férfinak tökéletes társa lehet egy katonásabb menyecske.

Asztrológiai szempontból a két ember horoszkópjában a két aszcendens (a születés pillanatában a keleten felkelő jegy), a Nap és a Hold, illetve a Vénusz és a Mars egymással harmonizáló állásai utalhatnak lelki rokonságra.
Ugyanezen bolygók szembenállása feszültséget hordoz magában, ám ilyenkor nagyobb az esély a kölcsönös kiegészülésre – persze nyitottság és tolerancia kell ahhoz, hogy épülni tudjunk társunk másságából. Ezek általában izgalmas, változékony kapcsolatok.

Duálpárok
 
Akadnak, akik nem is a lelki rokonukat, hanem egyenesen a duálpárjukat szeretnék megtalálni, akivel egyes nézetek szerint valamikor egy lélek voltak, mely kettészakadt egy férfivá és egy nővé. Azóta is keresik egymást, hogy együtt ismét egy egészet alkossanak.

– Még ha igaz is, hogy valamikor minden lélek így kettévált, kicsi a realitása annak, hogy itt és most találkozunk a másik a felünkkel – figyelmeztet Kövesi Péter. – Lehet, hogy az egyikünk nyolcvan-, a másikunk kétéves; az egyikünk Argentínában, a másikunk Magyarországon él. A duálunk megtalálása nem a szó szoros értelmében, hanem szimbolikusan értendő.

Életeken átívelő kapcsolatok

Ha elfogadjuk a reinkarnáció elméletét, lelki rokonunk lehet az is, akivel régebbről datálódik a kapcsolatunk. Ha találkozunk, általában úgy érezzük, mintha már ismernénk egymást, holott biztosak vagyunk benne, hogy – legalábbis ebben az életünkben – most látjuk először a másikat. Talán túláradó szeretet ébred bennünk iránta, talán gyűlölet, esetleg a legszívesebb hanyatt-homlok elmenekülnénk előle.

– Lelki rokonság nemcsak férfi és nő, hanem például egykori rokonok, barátok vagy valamilyen közös eszme képviselői között is lehetséges – folytatja a terapeuta. – Valószínűleg ez utóbbi kategóriába sorolható Marx és Engels, illetve a két költő, Byron és Shelley találkozása is. Sok múlik azon, hogy milyen a kapcsolat előélete, milyen tartalmat hordoz magában. Találkozhatunk azzal is, akivel szoros érzelmi kapcsolatban álltunk, de azzal is, akivel szemben főbenjáró bűnöket követtünk el. Az első esetben egymás további támogatása, az utóbbiban pedig a jóvátétel lehet a feladat. Egy karmikus találkozás egyaránt lehet „jutalomjáték” vagy súlyos feladat. A nemrégiben megjelent „Időkapu” című könyvemben számos hasonló esetet mutattam be.

Közös a dolgunk

A felfogás szerint a lelki rokon gyakran még az inkarnáció előtti tervezési szakaszban vállalja fel, hogy „belevisz” minket valamilyen fájdalmas helyzetbe, mely által lehetőségünk nyílik a fejlődésre. Máskor a lelki rokonok azért találkoznak, mert közösen kell véghezvinniük egy feladatot, vagy pontot tenniük egy hosszú ideje megoldatlan ügyre – ami sokszor nem megy zökkenőmentesen. Mindezzel a terapeuta is egyetért:

– Azért születünk meg újra és újra, hogy fejlődjünk, többek között kapcsolataink révén – és adott esetben a szenvedés által. Az élet ugyanis természetszerűen szenvedéssel is jár, amit nem lehet megkerülni – még ha manapság az ellenkezőjét próbálják is belénk sulykolni –, mert később úgyis visszatér. Az egyetlen járható út az, ha a fájdalmas helyzetet nem sorscsapásként, hanem fejlődési lehetőségként éljük meg, és tudatosítjuk magunkban, hogy mit tanulhatunk belőle. Így a jövőben már valóban nem kerülünk hasonló szituációba.

Feladatok és megoldások

Előfordul az is, hogy az érintetteknek nem sikerül megbirkózniuk a feladattal. Ilyenkor továbbviszik azt a következő életükbe. Sokszor az is elég, ha csak egy élet viszonylatában gondolkodunk. A terapeuta tipikus példaként az „alkoholista férj, illetve a férj alkoholizmusától szenvedő feleség” felállást említi meg:

– Gyakori, hogy a feleség kilép a házasságból, majd rátalál egy látszólag rendes férfira – akiről utóbb kiderül, hogy szintén alkoholista, vagy idővel azzá lesz. Nem állítom, hogy a házasságok a mennyben köttetnek, és ember szét nem választhatja őket. Azt azonban mindenképpen érdemes megvizsgálni, hogy az adott szituációban mi a feladat. Hogy a fenti példánál maradjunk: a feleségnek természetesen nem kell megvárnia, hogy a férj részegen agyonüsse – de szembe kellene néznie önmagával. Fontos lenne elgondolkodnia például azon, hogy férjével – függetlenül attól, hogy volt-e kapcsolatuk előző életükben vagy életeikben – mennyire tudják egymást kiegészíteni, illetve mit tett eddig, és tehet-e még valamit a másikért, a kapcsolatért. Ha nem, nincs értelme a további együtt maradásnak. Sajnos többnyire ez az önmagunkkal való szembenézés marad el. Egyszerűbb a másikat felelőssé tenni.


Mi, a szenvedők…

Kövesi Péter hangsúlyozza: sorsunk alakulásában meghatározó jelentősége van egyéni felelősségünk felvállalásának:

– Manapság minden arról szól, hogy ne akarjunk felnőni. A felelősség elhárítása nem véletlenül vált általános társadalmi mintává. Hajlamosak vagyunk magunkat a történések szenvedő alanyának tekinteni, holott mindenért, ami velünk történik, mi magunk is felelősek vagyunk. Az életben vannak feladatok és vannak jutalmak – hogy mikor melyikben részesülünk, legkevésbé sem a véletlenen múlik. Az egyik embernek csak küszködés jut – neki az a feladata, hogy megtanuljon talpra állni. A másiknak minden az ölébe hullik, ami nyilván valamiféle jutalom, ám az illetőnek azt kellene megtanulnia, hogy mindezt mások javára (is) fordítsa – ha nem teszi meg ebben az életében, a következőben bizonyára nehezebb életsors jut osztályrészéül. Ahogy az ismert író, Hamvas Béla fogalmazott: „Az életünket százezer évre kellene berendezni.”

Gyógyulás korregresszióval Kövesi Péter több száz terápiás üléssel a háta mögött nem tulajdonít különösebb jelentőséget annak, hogy a reinkarnációs meditációkkal a korregresszió során felidézett élmények valóban megtörténtek-e, és ha igen, mikor és hol – a lényeg, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy mostani életünket harmonikusabbá és egészségesebbé tegyük általuk. Hiszen, ahogy Kierkegaard is mondta: „Az életet csak visszafelé érthetjük meg, de csak előrefelé élhetjük.”