Varázsolj szerelmet! Itt az ideje!

A nyári napforduló június 21-e, az északi féltekén a csillagászati nyár kezdetét jelenti, és a legtöbb kultúrában számos ősi szokás fűződik hozzá. A Nap ekkor a lehető legtöbb fényt, világosságot árasztja szét világunkban, s a sötétség teljesen összehúzza magát. Az év legrövidebb éjszakáját Európa nagy részén mégis három nappal később, Virágos Szent János vagy Szent Iván napján ünneplik.

Nap, fény, tűz

Régen ezen a napon a magyar falvakban is hatalmas máglyák lobogtak a faluszélen, dombtetőn vagy az alvilágba vezető utat jelképező kutak mentén, hogy a fény minél inkább áthassa a föld mélyét, s lehetőleg mind jobban elfogyjon az alvilági sötétség.

A Nap ilyenkor az ég tetején jár, délben az ég közepéről ontja sugarait, ott, ahol a régiek világképe szerint a tetejetlen, égig érő fa, a világfa támasztja alá az ég boltozatát. Mindez szimbolikusan megjelent a tűzgyújtás szertartásában is: a világfát, a világ tengelyét jelképezi az a rúd is, amelyet a nyári napforduló idején vesznek elő. A kőrisfa rudat a másik, a „női” kellék, a kerék lyukán tolják keresztül, majd a kereket két szűz legény kezdi forgatni, míg a kerékagy átforrósodva meggyullad ettől, és így támad a tűz. A kerék az idő kerekét jeleníti meg, ennek forgása kelti a világ szakadatlan pörgését, mert az idő most az év feléhez érkezve megújhodásra szorul.
De lehet a kerék az égi fénykerék is, hiszen a Nap ekkor pályája legmagasabb pontjára ér, a leghosszabb ideig látható az égen. A legrövidebb éjszaka fordulat is, mivel átbillen, és innentől fogyni kezd, visszahúzódik a világosság, hogy majd karácsonykor megújhodjon, újjászülessen a fény.

A máglyagyújtás szertartásának célja a Nap erejének megerősítése, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A tűzrevalót: régi fát, rossz zsúpot, szalmát, de a parázsra szánt almát régen gyerekek kéregették, gyűjtötték össze. A felnőttek, mielőtt odaadnák, háromszor feldobták az almát a levegőbe. A legények közül a legnépszerűbb vagy legidősebb,

nemegyszer maga a pünkösdi király volt a toborzó, aki összegyűjtötte a falu legényeit. Az ünnepet megelőző hetekben hántott nyírfahéjakat felfűzték egy botra, s amikor az első csillag megjelent, ezekkel a lobbogatókkal, lobogányokkal mentek ki a falu határába, hogy megrakják a hatalmas máglyát. A máglyát szabályos négyszög alakúra rakták, s néhol rátették a májusfát vagy az előző esztendei aratókoszorút is. A tűz sarokpontjaihoz kor s nem szerint telepedett a falu népe, miként a dal is szól.

Szerelemvarázslás tűzugrással

A tűz tisztító-gonoszűző erejébe vetett hit az alapja a Szent Iván-napi egészség- és szerelemvarázsló tűzugrás szokásának is. Amikor már lohadt a tűz ereje, s a lángok sem nyújtóztak akkorát, elkezdtek átszökdösni a máglya felett. Háromszor ugrották át a tüzet, néha közösen is, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el. Néhol a lányok ugrottak először, csak azután a férfiak, s a lányok ugrásából férjhezmenetelükre jósolgattak, hiszen aki ügyesnek bizonyult, és bátorságot is tanúsított, azt bizony ki is szemelték ilyenkor asszonynak.
Ugrálás közben párosító énekeket daloltak, amelyben az éppen ugró leányt összedalolták, összeénekelték egy deli legénnyel. Mikor már ki-kihunytak a lángok, de még perzselt a parázs, almát dobtak bele, és másféle gyümölcsöket, ezeket azután kikaparták, mert jónak tartották torok- és hasfájás ellen.
A házasságjóslás, -varázslás úgy is megjelent a Szent Iván-i szokások egyik elemeként, hogy néhol azt a búzavirágból font koszorút, amellyel a tüzet átugrották, a legközelebb álló fűzfára sorban felhajigálták, és úgy tartották: akié fennakad, az még azon az őszön férjhez fog menni.

Az élővé tett hagyományok

A hagyományok bármikor élővé tehetők, Szent Iván-éj megünneplésének is ismét reneszánsza van. Mi is tüzet gyújthatunk ekkor társaink, barátaink, szeretteink körében. Jó alkalma lehet például Szent Iván napja egy bensőséges baráti együttlétnek, amikor összehívjuk azokat, akik fontosak nekünk, együtt kirándulhatunk, de tüzet rakhatunk – akinek van – a kertben is. Vadvirágokból koszorút köthetünk, amelyet azután kiakaszthatunk ajtóinkra – régen ez védte egy esztendőn keresztül a tűzvésztől a házat –, s este, naplementekor meggyújthatjuk a tüzet, a máglyánkat. Ebbe a tűzbe mindenki belerakhatja azt a fát, amelyet ő hozott, hogy együtt épüljön fel a „tűz háza”.

Amikor pedig már hamvad a tűz, lanyhulnak, kisebbednek a lángok, ki-ki szeretteivel kézen fogva átugorhatja a tüzet, mintegy megszilárdítva, teljessé téve ezzel a szertartással önmagunkban is a legfényesebb, legvilágosabb, legtisztább lelkiállapotunkat, hogy megőrizzük az év ekkortól csökkenő világosságú hónapjaiban is.