Amikor a dolgok kicsúsznak az irányításunk alól…

Az élet összetett. Néha úgy fest, mintha nem volna más, csak nézeteltérések, véleménykülönbségek, egymásnak ellentmondó filozófiák, érzelmi manipulációk és akár fizikai konfrontációk végtelen sorozata. A konfliktusok szerves részei az életünknek. Ám ha hagyjuk, hogy a külső események vagy belső, diszharmonikus érzéseink megzavarják, vagy akár tönkretegyék a békénket – egy személy, aki elénk vág a forgalomban, vagy a folyton sutyorgó, elhallgatni képtelen belső hangocska: „Sosem leszek kész semmivel”, vagy „Rossz vagyok, ostoba, bűnös” –, soha nem ismerhetjük meg az igazi elégedettséget. Amikor úgy tűnik, nem vagyunk képesek zöld ágra vergődni az életünkben szerepet játszó emberekkel, beleértve önmagunkat is… amikor hagyjuk, hogy mások, akiket szemlátomást a konfliktusok éltetnek, folyton belerángassanak a perpatvarba… igenis választhatjuk a békét.

 
Miért nem tesszük ezt? Miért nem vetünk véget az olyan emberekkel való kapcsolatunknak, akik készek bármit megtenni, csak hogy elérjék, amire épp abban a pillanatban vágynak? Miért nem vonulunk ki egy olyan társadalomból, amely azt állítja, hogy a „karrieréhség”, „motiváció”, „célra törés”, „ambíció” helyes dolgok? Miért nem hagyunk fel egyszerűen a romboló belső dialógusainkkal abban a pillanatban, ahogy felismerjük: csak megfosztanak minket a békénktől és nyugalmunktól? Nos, mi próbáljuk…

Ám még az ősi mesterek sem voltak mentesek a küzdelemtől. A legenda szerint az i. sz. VII. században Hui-neng, a szerzetes legyőzte mesterét, Hung-jent – a Csan buddhizmus ötödik pátriárkáját – abban a versenyben, hogy ki tud jobb és mélyebb spirituális verset (haikut) írni. Hui-neng bebizonyította, hogy a megvilágosodás magasabb fokára jutott mesterénél – ám menekülnie kellett Hung-jen megtorlása elől. Nem valami békés eset, még akkor sem, ha ez vezetett később a ma zenként ismert tan megalapításához.

Néhányan azt hiszik, hogy ha elmennének valami másik helyre, vagy ha valami mást csinálnának, akkor megismerhetnék a békét. Ám az a hely, az a tett nem létezik. És valószínűleg ők sem lennének elégedettebbek, beteljesültebbek vagy békésebbek, mint azelőtt – hacsak nem munkálkodtak közben a békéjükön is – az „itt és most létezés”, a „hurrikán szeme” attitűd kifejlesztésén.

A béke belső győzelem. Nem valami olyasmi, amit valami vagy valaki megadhat neked kívülről. Hogy békére lelj minden élethelyzetben, ki kell fejlesztened magadban a képességet, hogy a hurrikán szemévé válj konfliktusok terhelte világunkban – a nyugalom és csend magjává, a vihar mozdulatlan középpontjává.

Mi hozna békét a számodra Itt és Most?

Több pénz?
Kielégítőbb munka?
Új lakás?
Szeretetteljes kapcsolat egy bizonyos személlyel?
Ha tíz évvel fiatalabb volnál?
Vagy szebb, csinosabb, magasabb?
Ha megvilágosodnál?

Semmi, amit jelenleg nem birtokolsz, ami nem vagy éppen most, nem létezik ebben a pillanatban.

Mindaddig, míg úgy döntesz, hogy ragaszkodsz a vágyadhoz, hogy a tied legyen valami, amit jelenleg nem birtokolsz, vagy hogy olyan légy, amilyen nem vagy – sosem lesz benned béke.

Mindaddig, míg úgy döntesz, hogy abban hiszel, bármilyen rajtad kívül álló dolog békét hozhat a számodra – nem élheted át a békét.

Engedd el.
Egyszerűen légy békés.

A részlet Scott Shaw Zen-kapu a belső békességhez című könyvéből való