Warren Farrell, a szuperterapeuta

Dr. Warren Farrell hatvanas éveiben járó amerikai „szuperterapeuta”, aki egykor Lennon lelki trénere volt New Yorkban, most pedig a San Francisco melletti Mill Valley-ben dolgozik. Egy azok közül, akik olyan üzenetet hordoznak, amelyet a világnak hallania kell. Tudjuk, hogy a hatvanas évek óta a nyugat felszabadította a nőket a férfiak látszólagos uralma alól. A női egyenjogúsági mozgalom mellett olyan árnyékkal rendelkezik, amely akadálya a nemek közti harmóniának.

Arról mostanában kezd nyíltan beszélni a társadalom gondolkodó lélektani rétege, hogy milyen lelki árnyékban is élnek a férfiak, mennyire tévesek azok a mítoszok, melyeket mind nők, mind a férfiak hisznek és mondanak róluk. Itt az idő, hogy a férfiak valódi lelki világa feltárulhat a világ előtt, ugyanis addig nem lehet hosszú távú harmónia a nemek között, amíg igazi szóba állás létre nem jön.

Miért van az, hogy a statisztikák szerint a férfiak tízszer gyakrabban öngyilkosok, ha a nők elhagyják őket, mint a nők, ha a férfiak hagyják el őket? Miért van az, hogy Amerikában tízszer annyi pénzt költ az állam a nők elleni erőszak kutatására és védelmére, míg a törvény felmenti azt a nőt, aki férfit gyilkolt meg, és rögtön halálra ítéli a férfi gyilkosokat? Mit érez az az apa, aki az életét a családnak adta, de hirtelen a felsége kivágja a családból, mert friss szerelemre vágyik? Belegondoltunk-e már abba, hogy ha a nők jelentik a család érzelmi alapját, akkor milyen szerepet játszik a társadalom szétesettségében az, hogy a nők sorra rúgják ki gyermekeik apját, és keresik a következőt, aki majd tökéletes lesz, csak hogy felfedezzék, hogy évek után annak is a kukában a helye. Mikor jön el az az idő, hogy az emberek magukban kezdik keresni a problémák okát, és nem a másikban? Sokak számára már eljött ez az idő. Ez ugyanis a lélektani ébredés és tisztulás útja. Mindenkinek joga van addig hazudni magának és a párjának, amíg csak akar. Aki azonban jó életet akar élni, az jó, ha átesik egy önismereti tisztuláson és kapcsolati tréningen.

2011-ben a Kossuth Kiadó vezetősége behívott egy beszélgetésre, és megtisztelt a bizalmával, amikor azt kérdezte, hogy mely külföldi könyvek kiadását javasolnám a pszichológia és spiritualitás témakörben itthon. Ilyenkor azt érzem, hogy itt a lehetőség csatornát nyitni a világban létrejött tudás és a magyar lélektanilag tudatos, kereső emberek között. Mi az, ami igazból új és a világnak szüksége van rá? Jól tudom, hogy Amerikában sokszorosa azon könyveknek  a száma, amit az embereknek tudniuk kellene, és ebből viszonylag kevés kerül kiadásra itthon. Így hát ott álltam a kiadóban és eszembe ötlött: „Warren Farrell könyvét kellene kiadnotok! Az igazán újat hoz és kell világnak.”

Dr. Farrellre Ken Wilber hívta fel a figyelmemet. Mindig is éberen figyeltem, kikkel beszélget Wilber, és kiktől hallok „game changer” üzeneteket, vagyis olyanokat, amiről azt érezzük, hogy mélyen igazak, és ami után már csak másképp tudjuk látni a világot: ébredettebben, igazabban és több együttérzéssel. Gyakran helyettünk is kimondanak dolgokat, melyeket nem tudtunk igazán megfogalmazni magunk sem. Amikor ezek kimondásra kerülnek, akkor a világ már nem tud többé olyan lenni, amilyen volt. Igazabb és tisztább lesz, valami a helyére kerül, a megértés és remény fénye tölt el minket. Nos, ilyen volt találkozásom dr. Farrell-lel, egy nyári workshopon a kaliforniai Berkeley-ben, ahol dr. Farrell egy egynapos modult tartott. Döbbenetes és sokkoló gyakorlatokat végeztetett velünk, férfiakkal, hogy megértsük, mit élnek át a nők, amikor a testüket mint tárgyat nézzük. Olyan belső dolgokat osztatott meg velünk, utána a nőkkel, amelyekről sosem hallottunk, de ami meghatározza az életüket és viszonyaikat felénk, férfiak felé. A nap célja a férfiak számára a nők igazi megértése volt, majd fordítva – mindez együttérzésen és sok ezer emberrel való munka bölcsességen alapult.

Warren később meghívott asszisztensének egy párkapcsolati tréningjére a kaliforniai Esalen Institute-ba, ahol ügyes fogásokat és további bölcsességeket láttam. Úgy éreztem, egy igazi férfi harcossal találkoztam. Azt gondoltam, hogy ha ezt a volt feleségemmel tudtuk és alkalmaztuk volna, akkor még ma is együtt lennénk. A párom elvesztése még most is gyakran fáj és része a hétköznapi szenvedésemnek. A szeretetem, mely egykor áldás volt, most zavaró tényező. A szeretetemből fakadó fájdalom meg van bélyegezve mint „baj, amit le kéne már rakni”. Igazból idegesít, amikor azzal jönnek, hogy „leraktad már?”. Ilyenkor arra gondolok, hogy mi ez? A szeretetem, melyet kiműveltünk, hirtelen egy eldobandó használt zsebkendő lett? Ilyenkor úgy érzem, nagyon el vagyunk tájolva a társadalmi elvárásainkkal és sémáinkkal. A válásom átalakította a nézeteimet, felébresztett, és elkezdtem látni nemcsak azt, hogy hogyan voltam jómagam tudatlan és gyáva, hanem azt is, hogy mennyit hazudnak egymásnak az emberek más kapcsolatokban. Az emberek félnek egymástól és önmaguktól, és tehetetlenek is, nem tudják, mit csináljanak, hiszen nem volt, aki megtanítsa és beavassa őket a lelkük és kapcsolataik igazságaira, és stratégiai lépésekkel próbálnak javítani, amitől rosszabb lesz. A gyógyszer az igazság.

Ilyen gondolatok jártak bennem, amikor elhatároztam, hogy támogatom Warren munkásságát, hogy eljusson minél több emberhez, hogy sok párkapcsolat és házasság maradjon egyben, amely a lélektani tudatlanság, képzetlenség vagy elakadás miatt gajra menne. Láttam a csoporton, hogy Warren – mint egy jó terapeuta – nem nyomja a párokra, hogy együtt maradjanak, hanem rájuk bízza. De olyan igazságteret teremt, amiben a pároknak lehetőségük van regenerálódni és újra összetalálkozni. Sőt az is látszódott, melyik az a pár, amelyik együtt fog maradni, és melyik az a pár, aki belül eldöntötte a szétmenést, de még eljöttek eljátszani egymásnak, hogy mindent megtesznek egymásért.

A legtöbb házasságban eljön az az idő, amikor már nem olyan édes az egész, mint volt, és konfliktusok ütik fel a fejüket. A legtöbbször nem az a kérdés, hogy eljön-e vagy nem, hanem hogy mit kezdünk vele. Lehet újra bemélyülni, kitisztulni, romantikussá és szenvedélyesé válni. A romantika és szenvedély ugyanis az intimitásból lángol fel, az intimitás pedig a belsőnk megosztásának a következménye. Amikor gajra megy egy kapcsolat és hirtelen nem találjuk a szenvedélyt, akkor igazából nem a szenvedély tűnt el önmagában, hanem az intimitás. Ezt jegyezzük meg és vigyük magunkkal: az intimitás pedig nem más, mint a belsőnk megosztása. Hogy mi megy benned igazán, és nem a másikra kell várnod, hogy kezdje el megosztani: hanem neked kell elkezdeni. A párok egy idő után elhallgatnak, és nem mondják ki többé rendesen, hogy mi van. Ehelyett azt mondják, amitől azt hiszik, hogy fennáll majd a béke, vagy amitől elkerülik a konfliktust. Így állnak be a kommunikációs sémák, falak és színjátékok, amiktől a kamaszok idegbajt kapnak, mondván „a családunkban mindig ugyanaz megy”.

Előre meg tudják mondani a forgatókönyvét a következő családi találkozónak s annak, melyik mondatra ki mit fog mondani. A teremtő szellemben nincsenek sémák, hanem az izzó, szenvedélyes kreatív jelen áll fenn. Amikor beálltak a sémák, akkor tudhatjuk, hogy lefagyasztottuk a teremtő szellemet, azaz az élet táncát, és körben járunk a kapcsolatban. Vannak, akik éveket vagy évtizedeket le tudnak így élni, mert inkább félholtan, de biztonságban élnek, min élve, de biztosítékok nélkül. Márpedig nincs olyan izgató dolog egy férfi számára, mint egy igazi nő, és egy nő számára, mint egy hiteles férfi. Ha a hölgyek azt hiszik, hogy a tökéletes kinézet izgatja fel a pasit: tévednek. A nő lelkének a hitelessége az az ellenállhatatlan erő, amely igazán megfogja a férfi szívét, és a hiteltelensége az, amely elüldözi, vagy egyéjszakás kapcsolattá alakítja. És fordítva.

Ma sok embernek olyan extra lelki igénye van, hogy ha nem kapja meg záros határidőn belül a párjától, akkor egyszerűen kidobja és másikat keres. Az esetek többségében ez egy óriási tévedés. Csak az a pár menjen szét, aki a konfliktus időszakában megtanult szóba állni egymással egy mélyebb módon, és mindent megpróbált együtt. Gyakran hallom, hogy „mindent megpróbáltam”, és amire utal a személy, az a játszmája, az álarca, és a stratégiái, amelyek természetesen nem működnek. Nem trükköket kell megpróbálni, hanem a kölcsönös mély szóba állást, igaz megosztást. A párok ilyenkor ugyanis sokszor nem állnak szóba egymással igazán. Mindenki egy picit hazudik, amit normálisnak könyvel el, és azt várja, hogy a másik nyisson először és legyen őszinte. Nos ezt várhatjuk.

Aki meg akar váltódni, annak magának kell nyitnia először a párja felé. Nem kaptunk kapcsolati, lélektani nevelést az életre. Éppen ellenkezőleg. A lelki dolgokról való beszéd sokszor tabu, és azt, aki ehhez hozzásegít – a pszichológus, a terapeuta, a coach, a tréner – azt a társadalom feleslegesnek tartja, esetleg gúnyolja. A gúnyos vicc, amin jót röhögünk, a szorongásunk leple, amely azt a tudattalan félelmünket leplezi, hogy nehogy valaki lásson minket és tükröt tartson. A legtöbben maguk próbálkoznak ezért sémákba és ismétlődő körökbe zárva. Meg kell értenünk, hogy a pszichológia nem a hülyéknek van, hogy normálissá faragjuk őket, hanem sok esetben az úgynevezett „normális”-oknak van, hogy legyen legalább egy hely az életükben, ahol heti egyszer hatvan percig igazat mondhatnak. Ha 168 órából 1-et korlátlan igazmondással  töltesz, már jó: önmagaddá kezdesz válni. Ez a folyamat, ami során felébredünk az egoista álmukból és megismerjük önmagukat, a kapcsolati mintáinkat, és felülemelkedünk azokon egy sokkal szebb, intimebb, igazibb kapcsolati világba. Legyen a párkapcsolat a kicsinyes egónk feletti győzelem diadala, nem pedig a másik feletti győzelem ringje. Dr. Farrellben egy férfi harcost láttam meg, aki az igazságot hordozza, felvállalta, és azt félelem nélkül, az együttérzés szelíd szenvedélyével átadja az embereknek, kompromisszummentes tisztasággal.

Warren munkásságban azt is értékelem tovább, hogy egyesül benne a kutató tudós és az együtt érző terapeuta. Állításait roppant nagy számú kutatási adat áttekintésével támasztja alá a tudomány elvárásainak megfelelően, miközben egy olyan szív szól belőle, aki mindkét nem, azaz az ember jólétét támogatja nemi részrehajlás nélkül. Ha mond valamit a nőkről, utána ugyanazt elmondja a férfiakról, mígnem azt vesszük észre a térben, hogy a két nem kölcsönösen felemelve, kölcsönös tiszteletben, megnyíltságban és a nemek mögötti emberi összetalálkozásban ér haza. Ahogy egykor a női mozgalmak hozták ki a nőket az árnyékból, most a férfimozgalomnak kell a férfiakat egyben abból. De nem azért, hogy kiderüljön melyiknek van igaza, hanem hogy kiderüljön mind a kettőnek a tényleges igaza, amely olyan emberi, hogy magától oszlatja el a nemek vitáját. Egy közös integráltérbe kapcsol össze bennünket mint emberi közösséget békében, tiszteletben, együttérzésben.