Útban az önszeretet felé

Kuplung, 1-es, gáz, fék. Kuplung, 1-es, gáz, fék: a budapesti dugó kellős közepén állok, az önként vállalt idegbaj kellős közepén, amit az eső, a sötét meg az áprilisi Szibéria csak tetőz – egyedül csak az ablaktörlő lapátok egyenletes ritmusa nyugtat meg a következő kuplungig… aztán újra elhatalmasodik rajtam az idegbaj, el fogok késni. Irritált vagyok, káromkodom, és leteszem a szent esküt, soha többé autó. Ebben a zilált az állapotban érkezem meg arra az órára, aminek nevét kiejteni sem tudom: jiaido.

Egy szuterénhelyiségbe érkezem, az ajtóban három kedves arc köszön rám. Ahogy haladok lefelé a lépcsőn, be a terembe, hirtelen minden lelassul körülöttem, mintha egy nyugalomfüggönyön haladnék keresztül, lenyugszom, az órára érkezők nevetése teljesen felold. Bemutatkozom, átöltözöm és figyelek. A teremben csupa különböző ember gyűlik össze, férfiak és nők, nagymamák és édesanyák, hippik és üzletemberek, egyetlen közös bennük, hogy mindenki hófehér ruhát visel, semmi más. Néhányan megölelik egymást, mások lehunyt szemmel várják az óra kezdetét – érzem, egy intim, zárt közeg fogad be ismeretlenül.

Mélységes hálát érzek, az öt perccel ezelőtti idegösszeomlás-közeli állapotomnak csak távoli emlékfoszlányai maradnak. A hátsó sorban állok, és az oktató utasításait, mozdulatait figyelem; átszellemülten, szeretettel magyaráz. Lélegzünk, nyújtunk, lassulunk, és megyünk egyre mélyebbre, egyre beljebb. A bemelegítő gyakorlatok nem nehezek, bőven van idő megérteni, befogadni, lemásolni és átélni.

Sheyda, a jiaido első hazai oktatója elmeséli, ez a különleges mozgásforma keleti harcművészeti mozdulatokra épül, melynek három alappillére a mozgás, a légzés és a figyelem. A jiaido – mely japánul annyit jelent: önmagunk szeretetének útja – nem egy küzdősport, inkább egy lassú, a légzés ritmusát követő aktív meditáció, ami hamar egy izgalmas test- és tudatállapotba vezeti az embert: a mozdulatok gyakorlója könnyedséggel és jó érzéssel érkezik meg saját testébe, fokozatosan minden figyelme befelé, önmagára irányul, így könnyedén rátalál természetes ritmusára, amiben igazán jól érzi magát.

Ahogy a jógában vagy a meditációban, a jiaidóban is a természetes létezés tudatállapotának elérése a cél, amit a tudatos légzéssel és a nyugodt, lelassított mozgással érhetünk el: a két óra alatt a feladat a mozgáskombinációk és a légzés figyelése, összehangolása. Hogy mi a jó ebben? A válasz egyszerű: amíg az ember a légzését és a mozgását együtt követi, nem marad hely a gondolkodásra, az elme lelassul, megszületik az összpontosított  figyelem, a gyakorló megérkezik a jelen pillanatba, és a jelenbe érkezve megnyilvánul a tudatosság. A táncszerű élmény teljesen beszippant, a külvilág, a dugó, a napi stressz kitörlődik, az utca zaja, a holnap parája mind elillan. A figyelem „itt” van, a pillanatban, a középpontunkban.

A jiaidóban háromféle légzéssel dolgozunk, ezek mind-mind különféle hatással vannak a testre, a lélekre, egyszer robbanóan gyorsítunk, vagy erőteljesen, hangosan nyögünk, másszor puhán lelassulunk. A mozgás elemei idővel összetett formagyakorlatokká fejlődnek, ezek a KATÁk, melyek a különböző energiaközpontjainkra hatnak.

Egy további fontos elem a KIME, ami valóban nem más, mint egy rövid szünet: az ember beledermed a mozdulatba, egyszerűen megpihen, leáll – ez az az állapot, amire a hétköznapok során nem jut idő. A mozdulatlanságot újabb mozdulatok követik, majd újra a csend állapota. A gyakorlatok végzésekor még nem értem, mi miért jó, de a fejemben, a bőröm alatt és a gerinccsatornámban szaladó jó érzés mindent megválaszol.

Érdekes, hogy a gyakorlatok során egyáltalán nem figyelem a többieket, magamban vagyok, nem érdekel, hogy jól csinálom-e a feladatot, nem szorongok, hogy ki mit gondol rólam, a testemről, a ruhámról… Érzem, a teremben mindenki egy, az egóját mindenki az ajtón kívül hagyta, fehér ruhát vesz fel, hogy az összeolvadást ezzel is hangsúlyozza. Sheydától megtudom, a jiaidóban mindegy, hogy kinek milyen a mozgása, ez a mozgásmeditáció leradírozza a magunkkal cipelt kényelmetlen terheket, pózokat, sőt a gyakorlatok elsajátításával egyre bensőségesebb viszony alakul ki tulajdon testünkkel.

Persze nemcsak a mozgásunk változik, hanem vele együtt az elménk, a belső világunk is. Mély, finom szintű, tartós változások ezek, helyben talán nem is lehet rögtön észlelni, érzékelni – de nem is kell, ebben a meditatív táncban minden egyszerűen csak megtörténik, a tudatosság az egész testet áthatja, megszűnik az erőlködő akarás, egy tökéletesen tiszta, könnyed állapotba zuhan az ember. És ez jó!