„A Szimbolon színház a Bert Hellinger-féle családállításhoz hasonló elvek alapján működik – mondja a módszert megalkotó Berkes Judit kineziológus és táncterapeuta. – A jelenetben részt vevő szereplők azonban a családtagokon kívül más archetipikus szerepszemélyiségek is lehetnek, sőt a jelenetekben állatok, tárgyak, természeti jelenségek is aktívan közreműködnek. Az egész világ minket tükröz vissza, ezért tudnak a különféle jelenségek üzenni, megszólítani, gyógyítani bennünket. Szerepet kaphat egy király, angyal, vámpír, de épp úgy megszólalhat egy szivárvány, villám, batyu, rózsa, vagy akár egy földön heverő korona is.” Azt pedig, hogy kik lesznek a mi jeleneteink szereplői, mi döntjük el.
Életre kel a belső kép
A Szimbolon-terápia egy kártyahúzással kezdődik. A kártyán lévő jelenet szolgáltatja az alapot a forgatókönyvünkhöz, a kis csoporttá szerveződött alkalmi társulat pedig várja, hogy milyen szerepre választjuk ki őket. „Azért választottam a terápiához a 78 lapból álló Symbolon kártyacsomagot – folytatja Judit –, mert az emberi viszonyok széles skáláját ábrázolják. Tisztán megmutatkoznak az archetípusok, az alap-szerepszemélyiségek, illetve az összes kapcsolódási lehetőséget is feltárja. Ez pedig nagy segítség a lelki munkához. És hogy jó lapot húzunk-e? Miközben a problémádra gondolunk, a rezonancia elve alapján pont azt a kártyalapot fogjuk húzni, mely rólunk szól.” Ha megvan a „forgatókönyvünk”, akkor indulhat is a szereposztás. „Egyfajta belső megérzés alapján a jelenlévők közül ki tudjuk választani azokat, akik az adott szereppel rezonálnak” – folytatja Judit. Miután pedig elrendezzük a szereplőket a térben, nincs is más dolgunk, mint kényelmesen hátradőlni, hiszen most még nézőként figyelhetjük az előadást. Elsőre meglepő és mulatságos az egész, ahogy egyszer csak dalra fakad egy vándorbot, poénkodik egy batyu, néha beszól a tölgyfa, miközben egy földön heverő, csorba kard azon elégedetlenkedik, hogy őt vajon miért nem használja senki?
Melyik szereplővel azonosulunk?
Az első felvonásban tehát csak külső megfigyelők vagyunk, ami egyfajta rálátást nyújt a problémáinkra. Látjuk, ahogy a szereplők mozognak, kommunikálnak, kapcsolatba lépnek egymással. Ez a rész sok üzenetet hordoz, megannyi „aha”-élménnyel ajándékoz meg minket. Aztán egyszer csak megjelenik a feszültség, kibontakozik a szereplők közötti dinamika, felbukkan a konfliktus. Ez az a blokk, amin dolgozni kell. A történet elején még senki nem tudja, hogyan alakul a színdarab, egy idő után azonban tisztán megmutatkozik, hogy hol van a gyógyulásra, feloldásra váró belső konfliktus. A terápia akkor hatékony, ha mindenki félreteszi az elméjét, és a belső érzéseire tud koncentrálni, hiszen a lélek térfelén járunk, ahol az érzések „beszélnek”, és nem csak a gondolatok és az ésszerűség számít. Előjönnek a félelmek, felbukkannak a fájdalmak, megoldandó konfliktusok. Amikor körvonalazódik a probléma, a terapeuta megállítja a jelenetet és szerepcsere történik. Mi is beállhatunk annak a szereplőnek a helyére, akivel legjobban azonosulunk a nézőtéren, és kezdődhet a gyógyító színjátszás.
Amikor mi jövünk
„Abban a pillanatban, ahogy belépünk a jelenetünkbe, elkezdődik az oldódás, mivel külső megfigyelőből most átélővé válunk, a saját történetünket játsszuk, de már sokkal tudatosabban vagyunk jelen. A probléma már felszínre került, a megoldást pedig most együtt keressük meg, amiben a többi szereplő is segítőtársként vesz részt” – magyarázza Judit. A második rész már a gyógyulásról szól, amikor a terapeuta a feszültséget hordozó jelenetet harmóniává rendezi át. Judit a főszereplővel együttműködve szelíden elősegíti a rögzült helyzetből való kimozdulást, hiszen ismeri a kártyák alapján a jelenetek gyógyító lehetőségeit. Azáltal pedig, hogy el is játszhatjuk a pozitív végkimenetelt, hogy kipróbálhatunk új megoldásokat, a tudatunk felszabadul a régi, ismétlődő viselkedésminták alól. A tudat fókuszáltsága átbillenhet egy másik „megoldás” felé, átrendeződnek a belső viszonyok, és ez a külvilágban is új helyzeteket teremt számunkra.
Mi kell az igazi változáshoz?
A színdarab tehát egy belső konfliktus feloldásával zárul. A „happy end” azért fontos, mert a jelenet harmonikus átrendezésével indulnak el a gyógyító folyamatok a lélekben, ezáltal tudunk kitörni a negatív spirálból. „A terápia során olyan rögzült viselkedésmintákkal dolgozunk, melyeket nehéz megváltoztatni. Évek óta ugyanazokat a szerepeket játsszuk és nem könnyű ebből kitörni. Az első lépés azonban mindig a felismerés. Amikor külső szemlélőként, kívülről látunk rá egy problémára, akár egy színpadi jelenetet figyelve, ott már megtörténik a megértés. A következő fázisban pedig új utakra indulunk, a helyzetre pozitív válaszokat, megoldásokat keresünk. Az igazi változáshoz azonban sok türelemre és általában több terápiára van szükség, akármelyik módszert vagy utat is választjuk.”
