 |
| Jeszenszky István, István Sky Fotó: Horváth Szilárd |
Magas, vékony férfi, bőre napbarnított, haja ősz, hosszú; tartása egyenes, járása légies, kék szemei pedig úgy ragyognak, akár a nyári kék ég. Mindegy, hogy ismerős vagy idegen, mellette az ember megszelídül, elfelejt védekezni, gyermeki boldogsággal önmagát adja. Varázsló ő, az egyik legnagyobb: szeretetteljes lénye visszaadja a legfontosabbat, a szeretet érzését. Napfényszentély: így hívja otthonát, mesébe illő házát, ahol óriás kemence adja a meleget, forrás a vizet, kert az ételt, pince a hűst; ahol mindennapi látogatók a madarak, a kóbor cicák és a kedves barátok, akiket időről időre visszahív István békés világa – ahogy engem is.
Kint csípősen fúj a szél, bele-belekapaszkodik a szélcsengőkbe, néz minket az ablakon át, ahogy gyertyát gyújtunk, a kemence mellé kuporodunk és kacagunk. Amikor diktafonom bekapcsolom, még nem tudom: egy olyan hanganyagot rögzítek, amit letörölni soha nem fogok, nem is beszélgetés ez… István gitárral a kezében, csukott szemmel, dalban beszél hozzám, libabőr szántja végig a testem, olyan érzés tölt el, mintha valahonnan a magasból üzennének nekem.
– Mekkora itt a csend! – jegyzem meg halkan, nehogy kárt tegyek ebben a békés térben.
– Én minden nap ilyen csendben vagyok, néha beszélek néhány másodpercet, de ezen túl egész nap csendben vagyok. Ez egy nagy csoda. Nagy erő kell ahhoz, hogy kibírd, hogy megbarátkozz a csenddel – suttogja csukott szemmel, miközben finoman rezegnek a gitárhúrok.
– Miért? Mi a baj a csenddel?
– A legtöbb ember az elméjével fogja fel a csendet, ilyenkor a csend a fájdalmas magányt képviseli, ez őrjítő; menekülni kell a zajba. Az elme mindig ricsajt akar maga körül, azt akarja, hogy arra figyelj, hogy ő létezik. Ellenben ha a szíveddel fogadod be a csendet, az elme semmivé válik, meghal, nincs létjogosultsága. A csend, a béke, a meditáció őselemünk. A csend a tökéletes jelenlét állapota. Minden jelen van, minden áramlik. Olyan ez, mint az ének: amikor dalolsz, akkor abban az egy hangban vagy benne, nem tudsz másra figyelni.
A hang egy nagyon tiszta dolog: a madarak csiripelése, a szél súgása, az erdő hangja, a selymes fű susogása, a virágok rezzenése. A kapcsolatom a természettel, az elemekkel, a hangokkal nagy szerelem nekem. Sok jóságot, odafigyelést, kedvességet kaptam gyerekként, a természettel való alkotást, a földdel való munkát, a gyümölcsöskertet, a diófákat, a kicsi szőlőlugast. Mindegyik növény énekelt nekem… A természet most is énekel, csak annyira megerősödött az egónk, hogy nem érezzük. Csak a szív érzi az éneket.
Minden virág énekel! – ez a mendemondám. Minden növény mosolyog rád, és arra kér: Élj a jelenben velem! Énekelj a jelenben velem, légy boldog! Ne foglalkozz se a múltaddal, se a jövőddel! Csak énekelj velem! Ha énekelünk, akkor a jelenben tudunk lenni:
„Forrás, édes forrás!
Forrás, édes forrás!
Forrás, édes forrás!
Szívünkből jövő, szívedből jövő édes áldás! Édes áldás! Türüm-türüm-türüm…” – szakítja félbe a rövid dalocskával a mesét. – A szíved egy különleges, tiszta forrás, onnan ered a fény, az életerő, a hang; oda összpontosul minden szépség; és ha benne élsz, akkor te vagy magad a forrás, a szíved forrása.
– Ha az éneknek ekkora ereje van, akkor miért nem énekel mindenki? Elfelejtjük? Félünk?
– Sok embernek be van zárva a szíve, mert elvezették őket az ő saját, tiszta útjukról. Mindenki tud énekelni, csak az elme elveszi a lehetőséget. Azt súgja, jól kell énekelni. Pedig egyszerűen csak szívből kell dalolni; amikor így tesz az ember, akkor nincs ideje, helye az egónak beavatkozni, átfogalmazni, komponálgatni. Nem kell meghatározni a zenei stílust, legyen az tibeti vagy épp magyar népzene, a lényeg, hogy egy szerető hang áradjon, ami a másik emberben megérint valamit.
Tudod, közösségben énekelni egy varázslat, te előre énekelsz, a többiek visszaéneklik, és beindul egy varázslatos közös tér, amiben teljesen elhal a múlt és a jövő; a pillanatba pedig beáll a tökéletes harmónia. Aki beteg, aki szomorú, akinek nagy gondja van, arra a pillanatra teljesen kitisztul.
– Ezt az állapotot kellene aztán a hétköznapok során is fenntartanunk?
– Igen, de sajnos a közömbösség nagy betegség mostanság, mindenkibe erősen bele lett nevelve.
– És hogyan bontható meg a közöny fala? Aki eszmélni akar, hogy induljon el?
– Úgy tudsz kilépni ebből, ha megállsz, és újra tiszteled önmagad gyönyörű templomát, amiben élsz. Ez az út, hogy visszatalálj a forrásodhoz – majd egy újabb rövid dalt dúdol:
„Tavasz, tavasz,
Tavasz, tavasz, édes tavasz,
Szeremmel fürdik a nap,
szerelemmel tiszta szívvel,
áldást hozó kikelettel
Fürdik a nap.. láláláláááááá.”
Ajándék, hogy felébredtél ma! Ajándék, hogy énekelsz, hogy itt vagy, ajándék a világ ma nekem!
Aki szeretné Jeszenszky Istvánt élőben is meghallgatni,
az látogasson el december 21-én a budapesti Lurdy Házba!
Bővebb információkért kattints ide!
Reggel, amikor felébredsz, menj oda a tükörhöz, és mondd: „Hajh, de régen találkoztam veled!” De ne siess el, ne rúzsozd ki gyorsan a szád, ne mosakodj meg rögtön, és ne szaladj tovább! Mélyen nézz a szemedbe! Vedd észre, mennyire szép! A gyönyörű szemed, amely szembenéz veled, mennyire mély, tiszta, ragyogó fény árad belőle. Csak ennyi. Csak nézz magaddal szembe! Hosszú perceken át csodáld a szemedet. Ha sikerült ez a gyakorlat, akkor kezdd el a füleddel, a homlokoddal, a száddal, a nyakaddal, minden egyes testrészeddel, érezd, hogy mennyire szereted minden egyes kicsiny testrészedet, és nagyon-nagyon tiszteled őket. Tiszteled, hogy felépítettek egy gyönyörű testet a te fénylő lelked számára. Csak légy egy kicsikét türelmes magadhoz! Ülj le, és légy csendben! Csak figyelj, hogyan lélegzel! Csak figyelj, hogyan dobban a szíved! S ha megbarátkoztál magaddal, akkor menj ki a természetbe, figyeld meg a növényeket, a virágokat, ők ugyanígy tesznek, ahogy te, boldogok a létükkel, boldogok attól, amijük van.
Légy türelmes! Az elején nehéz lesz, lehet, hogy sírni is fogsz, de ez is egy változás. Nagy-nagy öröm. Ne akarj semmit és senkit, ne akarj semmi és senki lenni, ne várj el semmit, hogy mi lesz és hogy lesz, csak nézz kedves barátod szemébe, s csak ennyit mondj: Ó, annyira szeretlek, ne haragudj, hogy elhanyagoltak, hiszen te vagy nekem a legértékesebb, legédesebb barátom. Légy te magad legjobb barátja, az áldott isten fénye, szeretete kisérjen utadon!
„Napom, napom, fényes napom,
virágozzál szívablakon,
minden virág közepére,
minden ember nagy szívébe.
Ragyog, ragyog, csillag ragyog,
fényes csillag bennünk ragyog,
minden világ közepébe,
minden gyermek kisszívébe,
minden virág közepébe,
minden nemzet gyermekébe.
Ragyog, ragyog, csillag ragyog,
fényes csillag bennünk ragyog…”
Mindenki ébren van, csak az elme nem hagyja, hogy szembenézzen reggel magával, és néhány szép szót mondjon – a barátjának!
