A könnyek útja a szerző egyik legnehezebben megszületett kötete: a korábbi, boldogsággal foglalkozó könyvei után a kiadója nem hitt abban, hogy éppen a gyászról kellene írnia, így első körben csak a szokásosnál jóval kisebb példányszámban voltak hajlandók kiadni. A sors iróniája, hogy pont ez a könyv lett élete legsikeresebb munkája – mindez úgy, hogy az írás idején nem volt személyes tapasztalata a gyászról. Amikor néhány éve az édesanyja elhunyt, az egyik legjobb barátjától a saját könyvét kapta ajándékba, hogy ennek segítségével jusson túl a nehéz időszakon. Magát is meglepte, hogy olvasóként nézve milyen hasznosnak bizonyultak azok a mondatok, amiket még évekkel korábban vetett papírra, és innen is tudja, hogy ugyan nem a saját tapasztalatairól mesél a könyvben, a benne lévő tudás mégis érvényes.
Halál helyett elengedés
Jorge szerint a könyve nem a halálról és a könnyekről, hanem elsősorban az elengedésről szól, vagyis arról, miért szükségesek a veszteségek ahhoz, hogy továbblépjünk. A fájdalom és a halál hogyan tud hozzájárulni ahhoz, hogy előre jussunk, és hogyan kell mindezt magunk mögött hagyni? Ahogy minden mást, ezt az állítását is egy tanmesével igazolta. A bűnbeesésről beszélt, és arról, hogy ha Isten valóban mindenható, akkor azt is tudta, hogy Ádám és Éva meg fogja szegni a parancsot, és enni fog a tiltott gyümölcsből. De miért is tette ezt, ha előre tudta a végeredményt? Ez leginkább a parancsmegtagadásért járó büntetésekből derül ki. Ádámnak a kiűzetés után már a saját verítékével kell megdolgoznia a betevőért, az emberi nem halandóvá válik, Évának fájdalmak között kell szülnie, és engedelmeskednie kell a férfinak. Nem túl nagy büntetés ez egy alma megkóstolásáért? Nem túl kegyetlen? Vagy Isten célja a kezdetektől pont az volt, hogy az emberek a saját veszteségeikből és fájdalmaikból tanulva jussanak egyre előbbre? Minden veszteségnek megvan a maga hozadéka.
Meddig tart a gyász?
A gyásznak vannak fázisai, de ezek időtartama semmilyen tudományos módszerrel nem határozható meg. Mindenkinél egyéni, hogy meddig tart, és milyen mederben zajlik. Persze azért előfordulnak extrém esetek. Ha valaki tíz éven keresztül siratja a kedvese elvesztését, Jorge pszichiáterként már azt mondaná, hogy ott valami biztosan nem működik jól. Az biztos, hogy a gyász a legtöbb embernél tagadással kezdődik. Az elején egyszerűen nem vagyunk hajlandók elfogadni a veszteséget, és megpróbálunk nem tudomást venni róla. Ezután az a fázis következik, amikor vissza szeretnénk pörgetni az idő fonalát, hogy aztán a harmadik fázisban a szomorúságunk harag formájában törjön ki belőlünk. Ilyenkor haragszunk a világra, mivel képtelenek vagyunk tétlenül tűrni a veszteségünket, így harag formájában próbáljuk kiadni magunkból, de ez mindig reménytelen. A haragot sokkal jobban tudjuk kezelni a szomorúságnál, mert a harag, az cselekszik, de a haragos ember álcája mögött mindig mély bánat rejtőzik.
Ha a harag fázisa véget ér, megérkezik az igazi bánat és szomorúság, amit korábban mindenáron megpróbáltunk elkerülni, pedig csak a szomorúság igazi megélésével lehet feldolgozni a gyászunkat. Az idő többnyire begyógyítja a hegeket. Eljön az a pont, amikor már úgy gondolkodunk, hogy mi az, amit a veszteség után is tovább tudunk vinni a másikból, mivel gazdagodtunk általa. Ezekkel a gondolatokkal már tovább tudunk lépni. “Csak azokat tudjuk megsiratni, akik hozzájárultak ahhoz, akik vagyunk.”
Megragadni a gyászban
Meg kell tanulnunk az elengedést, mégis vannak emberek, akik megragadnak valamelyik fázisban, és nem hajlandók maguk mögött hagyni a bánatukat. Szinte minden nélkül tudunk élni, csak magunk nélkül nem, de ezt sokan nem hajlandók felismerni. A legrosszabb, ami történhet velünk, hogy magunkat is magunk mögött hagyjuk. A szomorúság teljesen normális dolog, a depresszió viszont nem az. Sokan döntenek úgy, hogy az őket ért veszteség után a fájdalom kútjának mélyén akarnak tovább élni.
