Óvatosan kérdezgetni kezdtem hát, meséljen, mire emlékszik még a lován kívül. Szinte szemrehányóan kérdezett vissza, hogy én miért nem emlékszem, hiszen ott voltam. Megilletődtem és tudakoltam, ki voltam én ott, mire elmesélt egy konkrét, kerek történetet.
Nagyon gazdag család gyermeke volt, fényűzően éltek. Az ő szavaival élve palotában. Leírta a kedvenc ruházatát, bokáig érő kék ruha, sok fodorral, térdig érő fekete, fűzős “kopogós” cipő, ő maga loknis szőke hajú, kék szemű, babaarcú gyerek volt. Öntelten mondta, hogy a húgainak “csak pónijuk volt”, míg neki már nagy hátaslova. A testvéreinek a mostani unokanővéreit nevezte meg – akikkel mindig vitában volt, hogy ki az idősebb, sehogyan sem fogadta el, hogy közöttük “most” a legkisebb. Az édesanyja nem én voltam, hanem egy bizonyos Mandy, aki most nincs velünk. A legfurcsább mondat mégis az volt, amikor színezgetés közben, fel sem nézett, csak így szólt: “Tudod mit szerettem a legjobban akkor? A SZALONBAN teázni…” Itt meg kellett értenem – ha addig nem tettem volna –, hogy ez bizony emlék, nem most flesseli be a sztorit. A nagy gazdagságukat elvitte egy nagy gazdasági válság, vagy hasonló, mert semmijük nem maradt, és nehezére esett, hogy nem emlékszem arra, hogy együtt dolgoztam vele a “pénzgyárban”, amikor elszegényedtek és neki munkába kellett állnia. Sőt, nem csak én, az édesapja is a gyárban dolgozott. Ez volt az első történet, a lájtosabbik.
És a másik? Olvasd el a Zacc blogon!
