Fogadd el a kezét, és vezesd finoman házi tűzhelyed véréhez.
Ahol érezheti a melegedet saját magán, hagyd ott megpihenni, és égesd el a tüzedben terheit.
Nézz a szemébe. Nézz bele lénye mélyébe, és lásd azt, ami ott alszik vagy ébred.
Nézz bele a szemébe. Lásd ott az apáit és nagyapáit, az összes háborút és őrültséget, amit a szellemük távoli helyeken, távoli időkben átélt.
Lásd ott az őrületet és fájdalmat, amit a mások-fölötti-hatalom világa hozott nekik és a hozzájuk tartozóknak.
Lásd a fájdalmukat, a harcaikat, a gyötrődést és a bűntudatot. Lásd ítéletek nélkül, majd engedd el. Érezz bele az őseitől örökölt terhekbe.
És tudd, hogy menedéket keres nálad. Engedd, hogy beleolvadjon a megtartó pillantásodba, és tudd, hogy nem kell visszatükröznöd a benne dúló viharokat. Mert méhed van, édes és mélységes kapu van benned, amely elmossa a régi sebeket.
Ha meg akarod változtatni a világot, akkor szeress egy férfit, szeresd őt igazán. Ülj előtte női erőd teljes szépségében, sebezhetőséged lélegzetében, a benned élő kislány ártatlan játékosságában és a halál mélységeiben.
Küldj neki meghívót a virágzásodba. Engedd, hogy feléd lépjen, és ússz vele együtt a Föld méhében, csendes tudásban, együtt.
És amikor visszahúzódik – mert vissza fog –, félelmében elrejtőzik a barlangjában, akkor gyűjtsd magad köré a nagymamáidat. Engedd, hogy a bölcsességük körbeöleljen, halld a suttogásukat, és engedd, hogy a benned lévő rémült kislány megnyugodjon, és várd türelmesen a visszatértét…
A teljes cikket az Inside of love blogon találod!
