Már nem emlékszem, hogy akkor éppen miért tört darabokra a szívem. Volt néhány olyan évem, amikor ez – a legkülönbözőbb okokból – gyakran megtörtént velem. Csak arra emlékszem, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott, és úgy éreztem, nem tudom elviselni, ebbe belepusztulok. Zokogva összegörnyedtem a kanapé sarkában, és fohászkodni kezdtem. Arra kértem az összes segítőt, hogy aki éppen “ráér”, azonnal jöjjön ide, és mentsen meg engem. Hívtam Buddhát, Jézust, Mohamedet, a Szentlelket, Istent, az Istennőt, az angyalokat, az arkangyalokat, Ábrahámot, Kryont, Orint és DaBent, lélekben az összes igazán közeli barátomat, és még azt is hozzátettem, hogy azok is jöjjenek, akikről nem tudok, vagy kifelejtettem a felsorolásból, ezért nem hangzott el a nevük még gondolatban sem.
Hittem is meg nem is, hogy ez segíteni fog
Az a részem, amelyik hitte, úgy vélte, majd valami konkrét megoldás érkezik: valami tennivaló, ami vigaszt nyújt, valami felismerés, ami enyhíti a fájdalmat. Ám tévedtem, mert valami egészen más történt. Váratlanul megjelent bennem a béke és a nyugalom egy szikrája, és viszonylag gyorsan növekedni kezdett. Fokozatosan elapadtak a könnyeim, és arra figyeltem fel, hogy a gondolataim valahol egészen máshol járnak. Az elmémben már nem a szívemet fájdító történet hangzik el újra és újra, hanem valami teljesen más, ami egyáltalán nem illik ide. Megzavarodtam: most akkor mi történik? Miért kezdtem el ezen a másik szálon gondolkodni? Miközben ezt fejtegettem, a béke egyre csak növekedett. Észrevettem, hogy lassan és mélyeket lélegzem, nagyokat sóhajtok, és közben könnyebbedik a lelkem. És egyszer csak hangosan felnevettem. Hát ez hihetetlen! Tényleg csak ennyi kellene? Hogy segítséget kérjek? Hogy komolyan is gondoljam? Hogy képes legyek befogadni, ami érkezik? Úgy tűnt, igen, ilyen egyszerű. Gyengébbek kedvéért újra és újra megismételve.
Sokáig tartott, amíg felismertem, tulajdonképpen egyszer sem kellene megvárnom, amíg eljutok a kétségbeesés pereméig. Nincs szükség arra, hogy fájdalomtól gyötörten szenvedni kezdjek, majd amikor már nem bírom tovább, egyszer csak feladjam az állásaimat, és az egész ügyet átadjam az isteni gondviselésnek. Bármelyik pillanatban választhatom azt, hogy elengedem irányítási vágyamat, és hagyom, történjen az, ami minden érintettnek a legjobb, függetlenül attól, hogy én tudom-e, mi az, vagy sem. Így a következő kérdésem magamhoz ez volt: Vajon miért nem teszem ezt? Ha már annyiszor megtapasztaltam az önátadás gyógyító, mindent elsimító, békét hozó erejét, akkor miért nem élek vele minden pillanatban? Mi akadályoz ebben?
Két válaszra leltem, amelyek mélyen össze is függnek egymással.
1. Ragaszkodom az általam elképzelt végkifejlethez.
Úgy vélem, én vagyok az, aki tudja, mikor minek kell történnie, kinek mit kell tennie ahhoz, hogy minden a lehető legjobban végződjön. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt létrehozzam, ezért nem veszem észre, hogy léteznek más lehetőségek is. Azt gondolom, az adott helyzet egy bizonyos módon, és csakis ezen a módon lesz jó.
2. Attól tartok, ha átadom az irányítást Istennek, ő majd “elrontja”.
Mivel én tudom, hogyan lesz jó, ha kiengedem az irányítást a kezemből, akkor biztosan valami más történik, ami pedig nem lesz jó. Attól félek, rajtam kívül senki nincs, aki az én életemhez igazán értene, ezért nem bízhatom másra.
A csodák tanításával való – mostanra már 11 éves – utazásom viszont épp azt mutatta meg, hogy bizony, én vagyok az, aki a legkevésbé tudja, mikor mi a jó nekem. Fokozatosan ráébredtem, az észlelésünk olyannyira beszűkült, hogy egyszerűen fogalmunk sincs arról a milliónyi lehetőségről, amelyből minden egyes pillanatban válogathatunk. Így aztán az egyetlen értelmes cselekedet az irányítás folyamatos átadása, mert így van hozzáférésünk az isteni inspirációhoz, amely mindig megmutatja, mi a teendő.
Persze ehhez azt az elképzelést is el kell engednünk, vajon hogyan is “néz ki” az a bizonyos isteni inspiráció. Én sokáig úgy gondoltam, Isten majd sztentori hangon megszólal, és világos, egyértelmű utasításokat ad arra nézve, mikor, mit tegyek. Amikor egy alkalommal számon kértem tőle, hogy ez mégsem történik, ezt a választ kaptam:
– Sarkadi Kriszta, mikor volt az a történelmi pillanat, amikor te megtettél valamit csak azért, mert valaki ezt mondta neked?!
Nos igaz, nekem mindig magyarázatokra volt szükségem. Nehezemre esett valamire, amit nem én találtam ki, azt mondani: Jó, legyen így. Ebben a pillanatban megértettem, hogy először az isteni gondviselésbe vetett bizalmamat kell felépítenem, és ez után lesz lehetőségem arra, hogy megnyíljak az inspirációnak. Amikor ez végül megtörtént (és folyamatosan zajlik, mert ez sem olyasmi, aminek vége szakad egyszer), akkor jöttem rá, hogy az inspiráció is a lehető legváltozatosabb módokon érkezik, és amíg megpróbálom egyetlen formába belekényszeríteni, addig korlátozom az áramlását.
Ember tervez, Isten végez
Talán te másképp vagy vele, de nekem ez a gondolat mindig a csalódás, a lemondás, a szomorúság energiáját hordozta. Olyan történetek emlékét, amelyben nem az elképzelésünk szerint alakultak a dolgok, és ez fájdalmat okozott. Az isteni gondviselésbe vetett bizalom bennem akkor kezdett megszilárdulni, amikor megértettem, mit jelent ez a mondat, és mélyen belül így kiáltottam fel: Ó, de jó, hogy így van! Hiszen ez egy örömhír!
Akkorra már biztos voltam benne, hogy Isten mindenkinél jobban tudja. Sőt egyedül ő tudja, kinek mi a jó. Ő az, aki tudatában van múltnak, jelennek, jövőnek; minden előzménynek és minden lehetséges következménynek. Addigra már tudtam, hogy Isten színtiszta szeretet, ezért egyszerűen lehetetlen, hogy a szándékait (már, ha van neki olyan) ne a szeretet hassa át.
Így ez azt is jelenti, hogy minden szenvedést egyedül én okozok magamnak azzal, hogy ragaszkodom valamihez, amit elképzeltem vagy elterveztem. Vagyis a szenvedést azzal okozom, hogy ellenállok annak, ami van. Benne vagyok egy helyzetben, és azt szeretném, ha nem az lenne, hanem valami más. Ám ha belegondolsz, te is felismered, hogy ez a kívánság lehetetlen.
A teendőd tehát “mindössze” annyi, hogy minden pillanatban elfogadod, ami van, és elengeded az általad kigondolt végkifejlethez való ragaszkodást. Ez vezet ahhoz a belső békéhez, amely örömmel és boldogsággal tölti meg az életed.
| Sarkadi Kriszta – csodautaskísérő “Szeretni nem kell megtanulnunk, mert a szeretet ott lakozik mindannyiunkban – ez alapvető, megmásíthatatlan természetünk. Ezért nekem pusztán az a dolgom, hogy utat mutassak abban, hogyan tudod eltakarítani a szeretet áramlásának útjában álló, belső akadályaidat. A részedről pedig ehhez semmi másra nincs szükség, mint egy kis hajlandóságra: annak felismerésére, hogy ha nem vagy maradéktalanul boldog, akkor itt az idő, hogy új döntést hozz. Akár csoportban, akár négyszemközt találkozunk, megtartalak, miközben változol, én végigkísérlek az utadon. Örömmel vagyok a bábája újjászületésednek.” |