Angyali üzenet: “Sosem vagy egyedül!”

“Nem sokkal azt követően, hogy Johnstownba költöztem, egy napsütéses őszi napon sétálni indultam a környéken a természetbe. Nem voltak sokan arrafelé, amerre mentem. Nagyon felzaklatott, amikor megláttam egy fatörzsön ülő húszéves forma férfit, aki meglehetősen szomorúnak tűnt. Az őrangyala egybefonódott a fizikai testével. Az angyal elmondta nekem, hogy a fiatal férfi semmire sem tartja magát, úgy érzi, nem kell a világnak, és az élete fabatkát sem ér. Nehéz lett a szívem. Imádkoztam, és haragudtam, amiért ilyen reménytelennek éreztem a helyzetet.

Nem sokkal ezután elértem egy kis tóhoz, melyből egy kis patak indult el. Leültem és sírtam. Már épp fel akartam kelni, hogy továbbmenjek, mikor a tavacska túlsó oldalán megjelent nekem Éliás angyal. Kicsike dísztónak tűnt, talán vagy másfél méter szélesnek. Azonban most, hogy ott volt Éliás, minden megváltozott. A víz nagy tóvá nőtt, Éliás pedig keresztülsétált rajta. És noha erőteljes járása volt, meglehetősen sok időbe telt, míg elért hozzám. Üdvözöltem, mire így felelt: – Gyere, Lorna, sétáljunk egyet! – azzal felém nyújtotta a kezét.

Utunk egy ösvényen vezetett, majd kőből való lépcsőfokok következtek, rengeteg fa is volt ott. Kérdeztem Éliás angyalt, merre megyünk, de nem kaptam választ. Elértünk egy gyönyörű, nagy fához. Nekitámaszkodtam, és Éliás megfogta a kezem. Tudtam, hogy az angyalok most elviszik a lelkem, elakadt a lélegzetem. A mennyországba kerültem! Körülöttem minden ragyogó fénnyel világított. Isten jelent meg mellettem. Olyan volt, mintha a napkorong közepében ültünk volna, nagy fényben és a sugárzásban – melyet mégsem éreztem vakítónak! Isten arca ragyogott és tele volt szeretettel – szavakkal le sem tudom írni! Isten megengedte, hogy a szemébe nézzek, és megértettem, hogy Ő mindent lát.

Egy rövid másodperc erejéig nézhettem Isten szemébe, és ez olyan volt, mintha látnék benne minden létezőt, teremtményt, a világ összes szeretetét, reményét. Nem számít, mennyire gyönyörű vagy ragyogó egy angyal tekintete, Istené mindet felülmúlja! Elmondhatatlan módon túl van azon, amit emberi értelem fel tud fogni. Istenen egy köpeny volt, káprázatos fehér színű, fehérebb bármilyen általam addig látott fehér színnél. Ujjaiból és lábából ugyanilyen káprázatos fény áradt. Körbenéztem, és azt láttam, megszámlálhatatlan sok angyal vesz körbe minket.

– Mi zaklatott úgy fel, én kicsi szerelmetes madaram? – kérdezte Isten végtelen gyengéd hangon.
– Rettenetesen magányosnak és reménytelennek érzem magam, ha öngyilkossággal kell szembesülnöm! – feleltem.
– Lorna, sosem vagy egyedül! – hallottam Istent. – Mindig ott vagyok veled! – Rám mosolygott. – Látom, már nem igyekszel mindenáron elrejtőzni előlem!
Idegesen, de egyszersmind örömtől izgatottan is, hogy Isten jelenlétében lehetek, így feleltem: – Csak azért rejtőzöm el, mert olyan nagy a hatalmad, és megsemmisítve érzem magam a jelenlétedben! Most is inkább elszaladnék és elrejtőznék!

Isten rám mosolygott, nagy szeretettel és együttérzéssel, s ezt mondta: – Tudom, hogy erősen felzaklat téged az öngyilkosság, mivel érzed az érintett személy minden érzelmét, érzed a lelkét. Lorna, te vagy az én szerelmetes madaram! A lelkeknek szükségük van a benned lévő szeretetre, ahogy nekem is! Az imádságod mindig csupa szeretetet és együttérzés! – Isten folytatta: – Szeretem valamennyi gyermekemet! Nem akarom, hogy bármelyikük is öngyilkos legyen! Mindig ott vagyok velük, és mindenki számára van remény. Én és az angyalaim mindent megteszünk az embereknek, hogy lássák a reményt. Azonban megadtam gyermekeimnek a szabad akaratot, így nem állíthatom meg őket, amennyiben el akarják venni a saját életüket! Mindenesetre valahányszor egy gyermekem ezt teszi magával, körbecsavarom őket a szeretet paplanjával, és elviszem őket a mennyországba!

Éreztem, hogy ismét könnyek szöknek a szemembe. Isten felém nyújtotta karját, mintegy üdvözlő gesztussal. Ebben a pillanatban gyönyörű lelkek gyűltek körénk. Teljesen körbezártak minket, volt közöttük mindenféle korú férfi, nő és gyerek. Istennek mondania sem kellett, már tudtam, hogy ezek olyan lelkek, akik földi életük során önkezükkel véget vetettek elviselhetetlennek tartott életüknek. Úgy érezték, életük egy sötét veremben zajlik. Úgy vélték, nem szeretik őket, nem törődnek velük, és szinte teljességgel hiányzott belőlük az önbizalom, nem hittek önmagukban. Nem vették észre a bennük lévő fényt és szeretetet. Meglehet, volt családjuk, voltak barátaik, akik szerették őket, és komolyan törődtek velük, ám abban a sötét veremben ezek az emberek ezt nem érezték. Nem látták a szeretetnek ezt a fényét. Most azonban mindezek a lelkek itt ragyogtak, leírhatatlan nagy örömmel és boldogsággal.

Néztem őket és mosolyogtam, Isten pedig visszamosolygott rám. Aztán egyszer csak minden semmivé foszlott. Isten, az összes angyal és lélek, az egész csodálatos fényesség eltűnt. Ismét a saját világomban voltam. Ott ültem a gyönyörű, nagy fa alatt. Felkeltem, visszasétáltam a kocsimhoz, és hazamentem. Jól éreztem magam. Végiggondoltam a történteket, és rájöttem, a szeretetnek át kell hatolnia annak a veremnek a sötétségén!

Azok, akik azt mérlegelik, hogy öngyilkosok lesznek, nem veszik észre, hogy tökéletesek, és hogy mindenki egyedülálló és kivételen fontos emberi lény. Kivétel nélkül mindannyiunknak megvan a saját egyedi szerepe ebben a világban, amelyet senki más nem játszhat el! Mindenkinek szüksége van a másik emberre! Ha valaki öngyilkos lesz, az nagy csapást jelent az egész világon mindenkinek. Bárki követ el öngyilkosságot, akár vallásos, akár nem, mondjuk, Kenyában, az csapást jelent, és hatással van mindannyiunkra, még ha nem is tudunk erről az esetről.
Sokszor előfordult, hogy beszélgettem olyanokkal, akik megpróbáltak öngyilkosságot elkövetni. Gyakran elmesélték nekem, mennyire hálásak, hogy nem sikerült megtenniük. Előfordul, hogy noha megkap minden segítséget és szeretetet, az illető személy mégsem képes kimászni abból a bizonyos sötétségből. Túl nagy a fájdalom, nem tudja elviselni. Eldobja az életét. Én meg tudom, hogy ilyenkor becsavarják Isten szeretetének paplanjába, és elviszik a mennyországba.”

A történet Lorna Byrne “Lépcső a mennyországba“ című könyvéből való Lorna folyamatosan, kicsi kora óta látja az angyalokat, és beszélget velük. Oly tisztán látja őket, ahogy mi látjuk a köveket vagy a fákat! A Lépcső a mennyországba című könyvében Lorna valós történeteket mesél el arról, miként segítenek minket az angyalok. Leírja, milyen nagy támogatást jelentettek számára, hogy összeszedje magát férje halálát követően, és elmesél megdöbbentő, olykor különösen megrázó eseteket, amikor látta az angyalokat, amint más embereken segítettek – különösen, ha valaki boldogtalan, súlyos beteg vagy épp veszélybe került. Olvasd el ezt is: Angyali üzenet: Engedd meg magadnak az érzelmeket! Angyali üzenet: Engedd ki magadból a szeretetet! Angyali üzenet: Szeress másokat és szeretet költözik az életedbe!

2015. március 28-án Lorna Byrne Magyarországra látogat és előadást tart a Ram Colosseum élményszínházban. Az előadást követően megáldja és egyenként megöleli a résztvevőket. Bővebb információkért kattints az Angyalok Nyelvén oldalra, és kövesd Lorna Byrne-t a Facebookon is!