Valami örökre megváltozott

Lefekvés előtt mindig imádkozom, úgy, ahogy nagymamám tanította. Mivel gyermekagyam Istent nem bírta befogadni, fehér fényű, óriás szárnyú angyalkák történetein keresztül plántálta belém, hogy minden áldott este saját szavaimmal köszönjem meg a napot, és kérjek segítséget az elkövetkezőkre. Az ima néha hosszúra nyúlik, sokat szoktam kérni, legtöbbször bátorságot, erőt, önbizalmat, kitartást, kreativitást, türelmet, tartást és vidámságot. Az ima és a hit mindig segít, bizonyíték erre az elmúlt harmincegy év – benne az a rengeteg lehetőség, megálló, tapasztalás, amiben eddig részem lehetett. Legutóbbi élményem is ilyen…

Meseország közepén

Péntek reggel egy budai játszóházba érkezem; méhecskék, pandák, tündérek és esőcseppek mosolyognak a falról, babzsákok és plüss játékok pihennek a szőnyegen, a sarokban aprócska székek és asztalok sorakoznak. Legyűrhetetlen mosoly ül ki arcomra, s bár csak kevés tudásom van arról, mi fán terem a théta gyógyítás, a gyerekvilág megerősíti bennem: jó helyen vagyok.

Tizenöten ülünk a teremben, egymás számára idegenek, az izgatott várakozás azonban valamennyiünket összeköt. A következő pillanatban már egy körben állunk, egymás kezét fogjuk, és “kérünk” (imádkozunk) – kérjük, hogy jól sikerüljön ez az elkövetkező három nap. Jöjjön hát a misztikus théta frekvencia, agyunk nagy piros kapcsolója, amivel egy komplett átprogramozást tudunk elérni!

A misztikus hetedik sík

Oktatóinktól, Gabriel Normantől és Nagy Orsitól megtudom, agyunk öt különböző hullámokon mozog, ezek közül egyik az alfa, amit az agykontrollból már ismertem, a másik az a bizonyos théta, az az állapot, amikor már majdnem az alvás szintjén vagyunk, de még nem nyomott el az álom. Percekben, másodpercekben mérhető ez az állapot azok számára, akik – hozzám hasonlóan – nem tudják, hogy ezeket a hullámokat meglovagolva komoly változások érhetők el. A théta a tudatalatti küszöbe: thétában agyunk ugyanis olyan állapotban van, amikor rendkívül fogékonnyá válik a tanulásra, a gyógyításra, a rossz szokásminták, függőségek, fóbiák feloldására – mindezt sebesen; nem kell hozzá hosszú heteken, hónapokon át tartó önismereti és isten tudja miféle tréning. Elég a technika elsajátítása, a pozitív átalakulásba vetett megrendíthetetlen hit, és a változás gyorsan elérhető. 

Az agykontrollhoz hasonlóan thétába is sok gyakorlással és egy jó nagy adag kreativitással vezet az út, amihez kezdetben szükséges az oktatók segítsége, akik megannyi, szinte már unalomig ismételt szimbólum mentén rögzítik az ember elméjébe a thétába vezető utat. 

Első utam a hetedik síkra

Egy kényelmes babzsákon ülök, hátamat a falnak támasztom, szemeimet behunyom, talpam a földön, kezem a combomon pihen, figyelmem oktatónk szavaiba kapaszkodik, és a következő pillanatban fantáziám szárnyra kap: békatalppal, búvárszemüveggel, csillámporos tündérszárnyakkal és egy varázsbottal előbb a föld magmája felé száguldok, majd onnan vissza, a csakráimon keresztül fel az űrbe, a felhők és csillagok közé, egészen a hófehér fényig, addig a bizonyos hetedik síkig, ahonnan a csodák elindulnak. A búvárszemüvegre meg a tündérszárnyakra persze csak azért van szükség, hogy az agy racionális féltekéjét lefoglaljuk, a lényeg valójában az a mély, meditatív állapot, amibe a mese révén jutunk el: thétába, a teremtő térbe.

Itt lenni nagyon jó – a lebegés, a sodródás és a hétköznapok során olyan ritkán tapasztalt mély és önzetlen szeretet érzése teljesen felold. Testemet ekkorra már rég nem érzem, tudatomat pedig teljesen leköti a mennyországszerű világ minden apró részlete. Elmém kreativitása nem ismer határokat, felrúgja a hétköznapi világ törvényszerűségeit – nem létezik például gravitáció, se sárga csekk, se leadási határidő -, ehelyett vattacukorlabdák hullanak a magasból, egy vakítóan fehér fénytenger hullámain lebegek, miközben átmos az égből érkező tiszta fény. A mennyei kalandpark bejárását oktatónk hangja töri meg, aki figyelmeztet, kis időre el kell hagyni a teremtő teret, hogy aztán újra visszajöjjünk – immár a gyógyítás szándékával. 

A gyógyító energia ereje

Párban ülünk, szemtől szemben, tenyeremet felfelé fordítom, hogy társam belehelyezhesse az övét. Engedélyt kérek tőle a gyógyításra, majd behunyjuk szemünket, békatalpam felcsatolom, búvárszemüvegemet megtisztítom, és már zuhanok is a föld mélyébe, újra elképzelem, ahogy a föld energiája átjár; majd harmadikba kapcsolok, és űrrakéta-szerűen lövök ki a magasba, fel a hófehér hetedik síkba. Ezúttal csak rövid ideig tartózkodhatok itt, munka van: a théta térben kérnem kell  társam gyógyítását. Fontos, hogy nem én vagyok a gyógyító, nem, én a kérő vagyok, a szemtanú, akinek közreműködésével megy végbe a folyamat.  

A varázslatos utat ezúttal is Gabriel segítségével teszem meg, elmém újra benyomja a fantázia gombot, és a legképtelenebb képek, szimbólumok és eszközök segítségével hirtelen társam testében látom magam: látom, ahogy zseblámpával, bukósisakban, hegymászókötéllel ereszkedem lejjebb és lejjebb, egészen a fájó gyomorig, ahol a modern orvostudományt meghazudtolva aranyszínű pasztával elkezdem bekenni társam gyulladásoktól és mérgektől fortyogó gyomrát. (Itt kell csendben megjegyeznem: a vizualizációhoz óriási segítséget nyújtanak az emésztőtablettákat hirdető gyógyszerreklámok). Alapos munkát végzek, mindent bekenek a varázspasztával, látom, ahogy felszívódik, a gyomor megnyugszik, és egészséges fényben ragyog. A munka végeztével újra felrepülők a hetedik síkba, majd oktatónk vezetésével óvatosan visszatérünk a jelenbe. Leplezetlen kíváncsisággal várom, hogy társam érzékelt-e valamit a gyomrát befedő aranyzseléből…

Az öngyógyítás útján

Agyunk misztikus hullámaival – amiket mellesleg műszerek segítségével rég bemértek már – nemcsak társainkat tudjuk gyógyítani, önmagunkat is át tudjuk programozni, olyan negatív hitrendszerektől tudunk megszabadulni, mint az önbizalomhiány, a szorongás, az örökös pénztelenség, a tériszony vagy épp a pókoktól való félelem; agyunkat könnyűszerrel átitathatjuk például a kiteljesült nőiesség, a szerethetőség, az önelfogadás mélyen vágyott érzéseivel, melyek nemcsak átmenetileg költöznek életünkbe, de örökre bevésődnek.

A következő meditáció előtt mélyen magamba nézek, és felteszem a kérdést: mire vágyom a legjobban? Mi az, amitől nagyon szeretnék már megszabadulni. A válasz hamar megérkezik: búcsút szeretnék végre inteni az örökös aggódásnak, ami a mindennapjaim mozgatórugója. A meditációba erős hittel lépek bele, komolyan elhiszem, hogy végleg lerakom ezt a nehéz zsákot. Gabriel szavai újra mélyre, majd magasra – a békés és szeretetteljes síkra – visznek fel, a teremtő térben vagyok, újra lebegek, fürdöm a szeretetben, az elfogadásban, a nyugalomban… Majd imádkozni kezdek, pont úgy, ahogy kislányként a nagymamám tanította, ezúttal azonban valami örökre megváltozott…