– Két hónapja az RTL Klub Reggeli című műsorában láthatunk. Hogyan készültél fel az új tévés szerepre?
– Bedobtak a mélyvízbe. Alföldi Robival kezdtem, és ő nagyon rendes volt velem. Sokat segített. De ugyanezt elmondhatom a többiekre is. Úgy érzem, hogy vannak hiányosságaim, bár sokat finomodtam az elmúlt két hónapban. Szeretnék megfelelni az elvárásoknak, rajtam nem fog múlni.
– Hajt a vágy, hogy megmutasd magad?
– Hajt, de alulértékelem magam. Sokan azt hiszik, hogy iszonyú beképzelt vagyok, mert nagy a szám. Igazából nem ilyen vagyok. Kevés az önbecsülésem. Hamar feladom, és ha egyszer elbukom, akkor elkeseredem, és nem tudom megcsinálni, amit kellene.
– Egyik interjúdban azt mondtad, súlyos egy év után jutottál el az RTL Klubig.
– Nagyon megviselt, hogy véget ért a Szomszédok. Nem tudtam, mi lesz. Magánéleti válságban voltam, felszedtem egy csomó kilót, úgy éreztem, hogy feleslegesen élek. Depressziós lettem. Nem bíztam senkiben, úgy éreztem magam, mint egy lény, aki jön-megy, teljesen céltalanul. Akkor voltam utolsó éves a tanárképzőn. Szerencsére jöttek a vizsgák, és le kellett diplomáznom, de ezenkívül nem láttam semmi célt magam előtt. Csak éltem egyik napról a másikra. Anyagilag is borzalmasan megviselt ez az időszak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltunk elkényeztetve a Szomszédok alatt. Megkaptuk a havi fixet, problémánk nem volt, mellette jutott idő más munkára is. Amikor ez megszűnt, éppen új lakásba költöztem, adósságaim voltak, minden nagyon összejött. Nyáron megismerkedtem Hajdú Péterrel. Ő kezdett felrázni. Ő volt az az ember, aki – néha elég keményen – megmosta a fejem, és próbált lelket verni belém. Kezdtem összeszedni magam, és augusztus környékén megkeresett néhány újság: kérdezték, mi van velem. Aztán jött a szinkron, négy sorozatban voltam főszereplő. Ez anyagilag egy kicsit megdobott. Majd Csonka Bandi felhívott, hogy a Vidám Színpadon játsszák majd a Charley nénjét. Lesznek meghallgatások, és ő már mondta is, hogy jönni fogok. Tudták, ki vagyok, de Bodrogi Gyula még nem hallott énekelni. Nagyon nem bírom ezeket a meghallgatásokat: egymagad állsz a színpadon, és öt percen múlik a sorsod… De Gyula annyira aranyos volt… Mondta, hogyha már itt vagyok, akkor egy másik darabba is ugorjak be. Közben jött a Fábry-show. Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy engem hívtak meg, hiszen kérhettek volna bárkit a Szomszédokból. Majd következett az RTL Klub, melyet a mai napig nem tudok felfogni. Hiszen egy fiatal színésznek annyira kevés a lehetősége, mégis bekerülsz, téged választanak, pedig nyolcvanhatan ácsingóznak a helyedre… Nagyon jó érzés. Éppen tegnap kaptam meg a belépőkártyámat. Butaságnak tűnhet, de mégis úgy érzem tőle magam, hogy tartozom valahová. Ha valaki azt mondja tavaly májusban, hogy januártól az RTL-en vagyok… Ez az egy év nagyon megviselt: mintha tízet öregedtem volna. De mindent átértékeltem. Például a pénzhez való viszonyomat.
– Megvolt a ,,tejföl üres kenyérrel” történet?
– Abszolút. Tizenhét évesen kerestem egy bizonyos összeget. Valamennyit hazaadtam, de húszévesen már egy full extrás Cordobával jártam. Mindenre jutott pénz, de nem éreztem a súlyát. Aztán volt olyan hónap, hogy háromezer forintból éltem. Közben anyám főzött rám. Előtte, ha megtetszett valami, megvettem. Beültem ebédelni. Most meg nem vehettem magamnak semmit. De megtanultam becsülni a pénzt, és azt is, hogyan kell gazdálkodni.
– Nézel sorozatokat?
– Kevés időm van rá, de most beköttettem a kábeltévét, mert egy időben a tévémet is kikapcsolták, és csak szobaantennával tudtam fogni három adót, az is teljesen hangyás volt. Inkább filmeket nézek, ha tehetném, éjjel-nappal moziban ülnék. De a Vészhelyzetet szoktam nézni, és néha a Kisvárost is. Úgy örülök, amikor kollégákat látok benne, akikkel a Szomszédokban is forgattam. A Barátok közt című sorozattal ugyanígy vagyok: jé, ő is ott van, bekerült, van munkája, de jó.
– Ha rendezhetnél sorozatot, az milyen lenne?
– Kosztümös. A kedvenc sorozatom például az Észak és dél. Nagyon tetszett. Szívesen csinálnék olyasmit, amelyben emberi érzelmek vannak. Ne csak a rossz haljon meg, hanem a jó is. Legyen életszerű.
– A tévés sorozatokból írtad a diplomamunkád. Mire jutottál?
– A Szomszédok gyártásvezetője javasolta, hogy dolgozzam fel a szappanoperákat és a pedagógiai hatásukat. Elkezdtem írni, és rádöbbentem, hogy én, mint szappanopera-hősnő, mekkora hatással voltam az emberekre. Hogy teljesen beleélik magukat egy szereplő életébe, hogy egy kamaszlány különböző helyzetekben ugyanúgy viselkedhet, ahogy Julcsi. Akkor nem fogtam fel annak a súlyát, hogy tizenkét éven át egy ,,nevelési folyamat” része, szereplője voltam.
– Örömmel gondolsz vissza erre a tizenkét évre?
– Igen.
– Nem nyomasztott, hogy a nézők szeme előtt nősz fel?
– Egy kicsit. De ezt a tizenkét évet soha nem törölhetem ki az életemből – nem is akarom -, ennek köszönhetek szinte mindent. Csak éppen nehezebb a helyzetem, mint más fiatal színésznőké. Meg kell küzdenem azzal, hogy elhitessem a nézőkkel: nem Julcsi vagyok. Ugyanakkor a Szomszédok történelmet csinált. Örülök, hogy részese lehettem.
– De amikor például egy egész ország leste feszülten, mikor veszíted el a szüzességed, hogy élted meg kamaszként?
– Ez nem is érdekelt annyira. Sokkal inkább az, hogy dundi kis tinédzser voltam, pattanásokkal, és több millió ember előtt kellett így szerepelnem. Nehéz dolog volt ám egy egész ország kislányának lennem. Mentem haza a gimnáziumból nyolcvanhat könyvvel, és leültem, mert fáradt voltam, mire odaállt egy idős néni, és hangosan megjegyezte: ,,Legalább te átadhatnád a helyet!” Vártak tőlem valamit. Ez zavart.
– Miért nem mentél a Színművészeti Egyetemre?
– Amikor leérettségiztem, nem akartam a Színművészetire jelentkezni. Pécsre adtam be a jelentkezési lapomat, filozófia szakra. Előtte Schubert Éva rábeszélt, hogy próbáljam meg a Színművészetit. A második rostán rúgtak ki. Akkor azt mondtam, hogy soha többé nem megyek. Aztán Pécsre nem mentem le. Ott álltam egy felvételivel, és anyu olvasta, hogy indul az MÚOSZ újságíróiskolája. Oda jártam két évig.
– Érdekelt az újságírás?
– Amikor nem vettek fel a főiskolára, eldöntöttem, hogy ha nem lehetek a színpad egyik felén, majd leszek a másikon. Véres tollú kritikus leszek. Aztán a Gyöngy című női magazinhoz kerültem gyakorlatra. Ott állandóan színészinterjúkra küldtek. Nem volt semmi tapasztalatom, és nem mindenkiből tudtam kihúzni azt, ami érdekes lehet. Egyre jobban lelombozódtam. Én életből ellesett történeteket szerettem volna írni. Otthagytam a Gyöngyöt, és bekopogtattam a Nők Lapjánál, Vass Virág szobájának ajtaján. Ő azt mondta, írjak valamit, várni fogja. Éppen akkor jött a Ruttkai Éva színháztól egy felkérés: játszani hívtak a Hölgy fecseg és nyomoz című darabba. Gondolkodtam, miért pont most jött ez. Oka lehetett. Így aztán felhívtam Virágot, és mondtam neki, köszönöm a lehetőséget, de úgy érzem, inkább maradok a színészetnél. Ennek már jó pár éve, de ha már kollégátok nem lehettem, legalább hűséges olvasótok maradok.
– Ami meglepett az elmúlt fél évben veled kapcsolatban: hogy kerülhettél a Horn Gyula-féle mozgalomba, a SZEM-be?
– Sokan beléptünk. Az nem titok, hogy Schmuck Andorral baráti viszonyban vagyok. Kedvelem őt, mint embert. A születésnapján mutatta meg az alapszabályt. Nagyon szimpatikus, fiatalos, lendületes dolognak tűnt. Ráadásul olyan nevek szerepeltek a belépők névsorában, mint Popper Péter. Büszke vagyok rá, hogy ilyen emberekkel említenek együtt. Úgy voltam vele, hogyha segíthetek a mozgalomnak azzal, hogy belépek, akkor miért ne tegyem? Aztán persze elmaradoztam. Hozzátenném, hogy soha nem politizáltam, de a véleményem természetesen megvan mindenről, ami itt folyik.
– Sokszor csalódtál már életedben?
– Nagyon sokszor. Szerelmekben, barátokban. Bizalmatlan lettem. Nem tudom elhinni, ha valami jó történik. Inkább összeesküvést sejtek mögötte. Ha bal lábbal kelek, az egész napom odavan. Ha felidegesítenek, a szeretteimen töltöm ki a haragom. Türelmetlen és féltékeny vagyok. Mindez szerintem azért, mert nincs önbecsülésem. Egy időben próbáltam mindenkinek megfelelni, és azt akartam, hogy mindenhol szeressenek. Ennek természetesen semmi értelme, és már nem is érdekel. Inkább utáljanak, minthogy közömbösek legyenek.
– Péternek kötélidegzete lehet.
– Ha türelemből Nobel-díjat osztanának, azonnal megkapná. Furcsa, mert ő Kos jegyű, én pedig Halak, és ez nem jól illik össze. Az anyukám is Kos. Amikor ordítottam vele, mindig azt mondta: tudja, hogy valójában milyen vagyok, mennyi szeretet van bennem, és hogy éppen rossz pillanatomat fogta ki. Tizenhét éves koromban elveszítettem a papámat. Vele nagyon szoros kapcsolatom volt. Azt mondtam anyunak, hogy addig légy szíves ne halj meg, amíg nem találok olyan embert, mint te. Aki ugyanilyen birkatürelemmel viseltetik irántam. És akkor jött Péter. Elképesztő, hogy az elmúlt kilenc hónapban mit élt végig velem. Én negyedannyiért kirúgtam volna magamat. Hihetetlenül szeret, és meglátta a falak mögött az igazi embert.
– Mit csinálsz, amikor mélypontra kerülsz?
– Tavaly például elkezdtem iszonyatosan fogyókúrázni, reggel hatkor jártam futni a Margitszigetre, kihajtottam magamból mindent.
– Túlsúlyosnak érzed magad?
– Életem végéig fogyózni fogok. Nem eszem disznó- és marhahúst, krumplit, tésztát, süteményt és kenyeret. Nagyon ritkán teljes őrlésű rozskenyeret. Aztán persze, nem tudom megállni, azt mondom, elég, és egy hétvége alatt féktelen zabálásba kezdek, és elrontok mindent. Viszont rendszeresen sportolok. Állandó a küzdelem: három-négy kiló felesleg van rajtam, mégis többnek látom. Bulémiás is voltam.
– Mikor?
– A nyáron. Nagyon kemény volt. Bebeszéltem magamnak, hogy akkora vagyok, mint egy ház. Elkezdtem nem enni. Volt olyan két hét, hogy semmit sem. Ha kirúgtam a hámból, az egy ivójoghurtot meg egy tojást jelentett. Nagyon lefogytam, semmi vitamint nem szedtem, de naponta két órát tornáztam. Amikor elcsábultam, után hánytattam magam, és hashajtókat szedtem. Annyira torznak láttam magam, hogyha tükörbe néztem, nem sok hiányzott, hogy szét ne verjem. Akkor gondoltam, hogy le kellene állni, amikor elkezdett csomókban hullani a hajam.
– Ki segített?
– Egy fogadáson futottunk össze Schobert Norbival. Péter kérte meg, hogy segítsen. Elkezdtem Norbihoz járni, és rengeteg hasonló problémával küszködő emberrel találkoztam. Olyan volt, mint egy csoportterápia. Ott állt egy nyolcvanöt kilós nő. Megkérdezte: ,,Te miért jöttél ide?” Mondom neki, fogyni, mert dagadt vagyok. Mire ő: ,,Te? Én olyan akarok lenni, mint te.” Amikor rosszul voltam, vettem egy pszichológiáról szóló könyvet. Abban találtam egy huszonegy pontos tesztet, amelyik különböző állításokat tartalmazott, és kiderülhetett belőle, mennyire vagyok depressziós. Leszámítva egyetlen pontot – ,,Alkoholista volt-e az apja?” – minden kérdésre igennel válaszoltam.
– Nem fordultál szakemberhez?
– Nem. Saját erőmből akartam úrrá lenni a problémámon.
– És már jól vagy?
– Nem egészen. Úgy havonta kétszer még mindig rám tör a depresszió. De annyi új dolog jött, és annyi jó történt velem, hogy egyre inkább kifelé lábalok a rossz időszakomból.
