A villamosmegállóban a napnak tartják arcukat az emberek. A férfiak izgága szemmel fordulnak a hosszú combú lányok után. A rügyek pattanásig feszülnek, ni, az orgonavesszőn egy levélke már nem bírta tovább, nyújtózkodva kimerészkedett. Megérkezett finn barátnőm húsvéti üdvözlőlapja: ”Már reménykedünk… De az idei télen nehezen vészeltük át a sötét napokat. Világosabbak a reggelek, de nálunk hó van még, és hideg…”
Bizakodunk hát ilyenkor a természet segítségével. És reményt adnak olyan mesébe illő történetek, melyek kitartásról, reményről és életszeretetről szólnak. És nem mesék. Megtörténnek. Velünk és általunk. Nem is hisszük, pedig igaz: ilyen történetek közt zajlik az életünk. Csak éppen ezekről ritkán beszélünk.
Először sírsz…
Márti története
Stierand Mártiról csak annyit tudtam, hogy magyart tanít egy pesti szakközépiskolában, és imádja a tanítványait. Lassan az is kiderült, miért él ebben a nagyvárosban egyedül. Tizenkét éve, huszonévesen, az édesanyja születésnapján, a Nyírábrányhoz közeli Érmihályfalváról, a határ túloldaláról megszökött. Megszökött egy élet elől, hogy rátaláljon egy másikra. Szívós volt, zokszót nem ejtett, szeretett nevetni. Múltak az évek, ő tanított, és nevetett.
Barátai lettek. Ezért hálát adott a sorsnak. Szerelmes párját kereste. Az késett. Volt idő, hogy megijedt, és félt. Aztán megtanult várni. Egy-két rövid híradáson túl, évekig nem hallottam felőle semmit. Most, alig két hete, levél jött tőle.
“Kórházból írok. Pár napja, egy vasárnap délelőtt megszülettek a gyerekeim. Tíz negyvenkilenckor jött világra Dávid Márk, tíz ötvenegykor Blanka Boglárka. A műtő a Bakáts téri templom szentélyére nézett, a nap gyönyörűen sütött. Hallottam ahogy felsírtak. Boldog vagyok. Már visszanyerték a súlyukat. Még mindig hihetetlen a egész, pedig már szopiznak is. Kislánykorom óta, húsz éve erre készülök, hogy nekem egyszer ikreim lesznek. És amikor megmondták, hogy egyik fiú és a másik kislány, nem jött, hogy higgyem: igaz.
Nem kerek a történetünk, valaki hiányzik mellőlünk. De én bízom. Bíztam, és hittem mindig… És most sokkal erősebb és edzettebb vagyok, mint amikor átszöktem a diplomámmal a zsebemben. A lakást bérelem, sokba kerül, nem tudom, mi lesz. De ha rájuk nézek, nem félek, tudom, jó lesz minden. Nem hagyom, hogy rossz legyen az életük, az életünk. Kérlek, örülj velem…! Otthonról majd felhívlak… Szeretettel Márti.”
Kettőnk történetéhez még annyi tartozik, hogy két éve januárban, levélben egy Reményik-verset kaptam tőle. Valahová elkallódott. Tegnap meg nyúlok egy papírkupachoz, és ott van közte.
