Először is: több segítség áll rendelkezésünkre, mint a műveltségi vetélkedőben. Ott vannak például a reklámok. Amikor az enyhén Woody Allen-jellegű, SZTK-keretes szemüvegű fiatalember befújja a hóna alját (és nagyon fontos, hogy a mellkasát is, egy méter távolságról!) egy bizonyos dezodorral, kigyúrt állatok zokognak a háttérben, mert a kis szemüveges megkap minden nőt a liftben. Még azokat is, akiket nem akar. Gyönyörű női kezek matatnak az inge alatt, meg lejjebb is, és szatén tangabugyogók indulnak meg az anyaföld irányába. Ilyen egyszerű a dolog: kémia, feromonok, hajtógáz és porlasztófej. Irány tehát a drogéria.
Aztán: a mozifilmek és a tévé is sokat segítenek. Hiszen bármelyikünkből lehet egy Brad Pitt, egy Bruce Willis vagy egy George Clooney. Egyes férfiakat frusztrál a tény, hogy ezekkel a megasztárokkal keljen versenyre, holott a világ legegyszerűbb dolga megnézni háromszor-négyszer a ”Drágán add az életed”-et, majd tükör előtt (senki ne lássa!) elpróbálgatni a grimaszokat, mozdulatokat, végül ezeket beépíteni mindennapi gesztusrendszerünkbe.
A múltkor elhatároztam, hogy kidolgozom magamat, és én leszek az új évezred férfija. Első utam természetesen a férfikozmetikumok áruházi polcáig vezetett. Megvásároltam egy olyan, hárompengés borotvát, amelyet nagyragadozókkal reklámoznak. Ha ez nem használ, akkor semmi se. Az öcsémmel – aki pénzügyi szakember, de emellett remekül kezeli az ollót – rövidre vágattam a hajamat, de azért hagytam egy kis divatos pajeszt. Beszereztem egy olyan napszemüveget, melynek lencséje egyetlen vékony csík: nagyon dögös! Előhalásztam a szekrényből a kopott, régi bőrdzsekimet, alá pedig trikót vettem. Enyhén behúztam a kezdeti stádiumban levő, ám azért már látványos sörhasamat, a mellkasomról a néhány csenevész szőrszálat pedig próbáltam úgy igazgatni, hogy felül kilógjon a trikó fölé. A westerncsizmát, mely egykor tévedésből került hozzám, és körülbelül egyszer sem volt a lábamon, anyám sajnos elajándékozta valakinek, így kénytelen voltam cipőt húzni. Zokni nélkül.
A végére hagytam a tükör előtti tréninget. Willisből és Clooney-ból próbáltam összegyúrni új személyiségemet, némileg Russel Crowe módjára, gladiátoros felhanggal. Keményen farkasszemet néztem magammal, aztán felhúztam fél szemöldökömet (ez úgy sikerült, hogy a másik szemöldökömet folyamatosan lent tartottam a mutatóujjammal). Bruce aszimetrikus és cinikus mosolyát egész jól elsajátítottam, Clooney nézésével ellenben problémák akadtak. A félrebillent fejű, jobb kézzel, behajlított ujjal ”orrnyeregvakargatós” figura összetettebb, mint gondoltam volna.
A hangom rekedtes lett, különös tekintettel arra, hogy egy ültő helyemben elszívtam egy doboz cigit, amit tizenhat éves korom óta nem tettem meg. Gyakoroltam, hogyan beszéljek férfias tőmondatokban: ”Oké. Tedd azt, bébi.” Vagy: ”Ez a nők dolga. Nem érdekel.” Amíg ezeket gyakoroltam, folyamatosan az járt a fejemben, hogy miközben majd ezeket mondom, azalatt végig a nők mellét kell stírölnöm.
Miután megvolt a továbbképzés, befújtam magam a csodadezodorral, magamra borítottam egy fél üveg arcvizet, és kiléptem a lakásból. Ruganyos léptekkel, hanyagul rángatózó vállakkal sétáltam végig az utcán. A szám sarkából cigi lógott. Csörgettem a slusszkulcsomat, és a nap csúcsaként vásároltam egy konditerem-bérletet.
Mindenki rajtam röhögött.
