– Igen, mostanában úgy köszönök minden virágzó fának, hogy kezit csókolom! Nincs ez így jól, hogy csak rohanunk, rohanunk az autóval, mint a bolondok, és észre sem vesszük ezt a sok gyönyörűséget! Újabban szinte lépésben jövök haza, nekem ez a lassítás, a kicsi utcákon hajtok, a földutakon, s így tíz percbe, olykor félórába is telik, mire hazaérek. Az egész hegyen kivirágoztak a mandulafák, aztán ott pompáznak a cseresznyefák, mint a menyasszonyok, talpig fehérben.
– Kik várják otthon?
– A lányom, Kati, a fiam, Gergely és a férjem, Sándor. És egy állatsereglet: kutyák, macska, hörcsögök, halak, tengerimalacok…
– A napfény íze című Szabó István-filmben Vali az ön hangján szólal meg. Ő amolyan kovász volt, összetartó erő abban a filmbéli famíliában. Nagyot tévedek, ha azt gondolom, hogy a saját családjában ugyanez az ön szerepköre?
– Szerintem minden családban a nő a nagy kovász. Nevezhetném pulikutyának is.
– Maradjunk a pulikutya-hasonlatnál. Mi a feladat? Együtt tartás, terelgetés? Gardírozás, navigálás, tanácsadás?
Igen is, meg nem is, ám semmi esetre sem direkt módon. Főként akkor, ha tudom, hogy valamelyikük segítségre szorul, elsősorban természetesen a gyerekeim. A férjem meglehetősen öntörvényű, és ha mondjuk, van egy terve, abban csak finoman kell támogatni. Amennyiben megkérdi, mit szólok hozzá, elmondom a véleményem, de semmi presszió, erősködés. Amúgy, persze, ha egy nő nagyon akar valamit, előbb-utóbb azért csak-csak eléri…
– Attól tartok, el.
– Szóval lassan, lassan, de nem undok módon, nem erőszakkal – na jó, szelíd erőszakkal – ha nagyon szeretnék valamit, azt csak-csak elérem. A gyerekeknél kicsit nehezebben. Mondjuk, feltétlenül beszélgetni szeretnék a fiammal, és ő nem akarja ezt, nem kíván bevonni, beavatni valamibe. Én meg szeretném, mert érdekel, mi van a mélyben. Tudom, akadnak dolgok, amelyekbe nem lehet beleszólni, ám elég szívós vagyok, valahogy úgy terelgetem a beszélgetést, hogy egyszer csak nagy hirtelen megnyílik.
– Vélhetőleg ő is erre vágyik.
– Gondolom, igen, csak egy nagykamasz nehezen mondja ki: “Te, tényleg érdekel a véleményed”. A tanácsaimat természetesen neki is “vételkényszer” nélkül adom, vagy megfogadja őket, vagy nem. Persze, nehogy azt higgye, hogy angyal vagyok, borzasztóan undok tudok lenni, meg tudok bántódni, sértődni, ideig-óráig nem állok szóba a másikkal, szóval rémes… De visszatérve a fiamra, ő zenél, éppen fölvették a dzsesszrock szakra, felsőfokú zeneiskolába. Akadnak problémái, sok a bizonytalanság, hogy kivel játsszon, hogy mi volna a jó megoldás a szolfézstanuláskor, engem meg érdekel, hol tart lelkileg. Ha olyasvalamit fedezek föl, amelyről biztosan tudom, hogy tévút, igénylem, hogy finoman elmondhassam a véleményem. Ismétlem, “vételkényszer” nélkül, mert ez nagyon fontos.
– Működik ez a párbeszéd, kicsi koruk óta?
– Remélem. Itt van például a kábítószer. Szinte mióta élnek, beszélgetünk erről Katival, Gergővel. Aztán, emlékszem, a fiam három és féléves éves volt, amikor egyszer megkérdezte, hogyan születik a gyerek. A hátam mögé kuporodott, a fotel oltalmába, hogy ne kelljen szembenéznünk, és akkor felolvastam neki abból a bizonyos remek, svéd gyerekkönyvből. A saját fülemet belülről befogva. És tudom, ez nagyon nagy boldogság volt akkor mindkettőnknek. Ő utána bebújt az ölembe, megölelt, nagy szeretettel… és nekem is jó volt, hogy sikerült végigbeszélni ezt. Adódhat úgy persze, hogy nem megy, biztosan vannak nagy titkok, legyenek is, de ha megkérdeznek, én is örülök, hogy elmondhatom az én titkaimat, amelyek elmondhatóak.
– Na, igen, a titkok. Egyszer ön azt mondta: bizonyos idő múlva az ember elfogadja, hogy nem tudhat meg mindent a másikról.
– A szeretet mellett kulcsszó a bizalom is.
– Mennyi idő kell ahhoz, hogy ez kialakuljon a párkapcsolatban?
– Azt hiszem, már a kezdet kezdetén meg kell lennie, különben tévedés történt. Ha hiányzik a kölcsönös bizalom, az ember azonnal érzi: valami nincs rendben. Hogy kiismerhetünk-e egy embert? Nem lehet. De annyira jó volna, ha lehetne!
– Biztos, hogy jó volna? Akkor nem lennének titkok.
– Titkok akkor is vannak. Csakhogy az előbb említett ideális állapot csupán a kivételeseknek adatik meg. De még nem vagyunk az út végén…
– Bizalom és hit – kart karba öltve járnak.
– Katolikusok vagyunk. Beszélhetünk erről, bár úgy gondolom, a legbensőbb magánügyek közé tartozik. Másrészt azt sem szeretném, ha a legkevésbé is hivalkodásnak tűnne. A hit olyan, akár egy búvópatak, nem tudjuk mindig, hol tartunk vele éppen. A gyerekeimben mindenesetre már ott van a mag. Hiszem, hogy sikerült, és már ott is marad. Jó mag, ezt tudom a saját életemből. Velem annyi rossz történhetett volna… Történt ugyan, de nagyon-nagyon elmehettem volna az őserdőbe, ha nincs valahol ott az a mag, a lelkemben. A parancsolatok visszahúzzák az embert. Ha csak azt mondom, hogy ne hazudj…
– Nehéz megtartani.
– Mindegyiket nehéz. Mindegyiket.
– Férjével, Gáspár Sándorral most együtt játszanak az Übü királyban. Kívánt, áhított helyzet ez?
– Igazából soha nem szerettük, amikor színészházaspárok voltak a címlapon, színészházaspárok játszottak együtt, az a bizonyos színészházaspár-cirkusz nekünk sosem tetszett. Éppen két színész került össze egy házasságba, egy családba. Ennyi. Mi nem színészházaspár vagyunk, hanem egy színész meg egy színésznő, akik éljük a saját színészi életüket, és néha összetalálkozik az utunk, mert egy helyen játszunk, s úgy adja az élet. De nem keressük, nem akarunk kitalálni magunknak egy színdarabot. És annyira jó csodálni a másik munkáját.
– Semmi szakmai féltékenység?
– Semmi. Az, szerintem, akkor van, ha az egyik nagyon jó, a másik kevésbé. A helyzetet, azt lehet féltékenyen nézni. Tehát, hogy valakinek éppen sokkal jobban megy. De ez sem irigység. Amikor én úgy gondolom, éppen rossz passzban vagyok, tele kétellyel magam iránt, akkor ő ezt próbálja oldani. Elmondja, hogy nem így van, beszél a saját problémáiról, és akkor meglepődöm: nem gondoltam volna, hogy hasonló gondokkal küszködik.
– Abszolút főszerepe volt annak idején Szabó István Bizalom című filmjében, amelyet ugyancsak Oscar-díjra jelöltek. Miért maradt el a folytatás?
– Valahogy ilyen az élet. Az ember megcsinál valamit a pályája elején, mondják, jó lett. Majd nincs tovább. Valami elindul, nyitna a világ felé, s aztán az orrára koppintanak. Kap szerepet, de nem ilyen kvalitású filmben. Nyugaton, ha mondjuk valaki egy Bizalom súlyú filmben jó – hogy finom legyek, vagy szerény –, annak bizony hozadéka van. Sorra-rendre kapja a jobbnál jobb szerepeket. Ez nálunk nem működik. Mi, Szabó Istvánnal, a Bizalom forgatásakor valahol mélyen összetalálkoztunk. Azt gondolom, a szeretet, a barátság töretlen köztünk. Közben azonban az élet őt vitte a világ felé, engem pedig nem. Próbálkozott szóhoz juttatni a filmjeiben, a Mephistóban például nagyon jó szerepet kaptam. De tudom, hogy a külföldi partnerek ezt nem engedik. Ildikó Bánsági nem azt jelenti, mint Glenn Close. Az ember ezt tudomásul veszi, ám azért mégis fáj. Született valamire, és mégsem úgy sikerül.
A filmrendező, az operatőr, például Koltai Sutyi, szerencsésebbek, ők mehettek, mi, színészek, nem mehettünk. És hiába a szeretet, a jóindulat, hiába a barátság. Elmegyek a filmjeikbe, teszem azt, szinkronizálni, megcsinálom, a lelkemet kiteszem, de tudom, hogy nem adatik több, és nem is szabad beszélni róla. Nem szabad, mert az már rossz, az jön ki belőle, hogy miért nem hívsz, pedig erről szó sincs. Egy dolog vagy van, vagy nem szabad róla beszélni, mert az ember ennél sokkal szemérmesebb. Majd, mondjuk harminc év múlva, már nyugodtan lehet borozgatni és megbeszélni, hogy volt, mint volt.
– Az még messzi van. De ha már az időnél tartunk: Bánsági Ildikó miként változott az időben?
– Bölcsebb vagyok talán, nem is tudom. Ezt mondta a férjem. Én is úgy érzem: jobban tudok már összegezni. Gyereknevelés, szakma… Amúgy pedig rájöttem ilyen “nagy bölcsen”, hogy ma is nagyjából az vagyok, aki voltam. Abban, amit szeretek, vagy amit elutasítok. Abban, hogy hacsak lehet, most is reggelig táncolok, szeretek jönni-menni, és egyáltalán nem vagyok hajlandó szégyellni ezt. Hogy mit változtam, az látszódhat a külsőmön, bár nagyon vigyázok, tornázom, mindent megteszek, hogy ne olyan nagyon látszódjék, de nem kell minden nap a korával szekálnia magát az embernek… Kinézek az ablakon, és süt a nap. Ha szeretem, akkor szeretem, és nem érdekes az, hogy hány évesen szeretem. Csak a húszévesek rohangászhatnak a tengerparton? Nagy francokat, én is rohangászhatok ott, és süttethetem magam a nappal!
Messzi még a nyár, messzi a tenger. Tavasz van, a virágzó fák, itt, a hegyen, testközelben. “Kezit csókolom”, ezt hallják, és, meg mernék rá esküdni, visszaköszönnek.
