Aktuális

Mirtuszkoszorú és csirkelábak

A házasságok az égben köttetnek, ám az esküvõket mi rendezzük, itt, a földön. Úgy is néznek ki.

– Segítség! – kiáltott föl egyik reggel kolléganőm, – lakodalomba hívtak!

És kezdte sorolni: kosztümöt kell vásárolnia, a férjének új inget, ki kell találnia, mit vigyenek nászajándékba, oda kell menni segíteni, mert első fokú rokon… Úristen – jajgatott – lakodalomba menni, kész leégés!

Még hogy menni, gondoltam, de rendezni! Esküvőt, lagzit, akár egy egyszerű esküvői ebédet? Harcedzett, sokat megélt örömszülők tudják: kibiztosított bomba néha egy-egy ilyen alkalom.

A megismételhetetlen alkalmat ugyanis mindenki szeretné felejthetetlenné tenni. Ki olyan gazdag esküvőt akar, hogy elálljon mindenki szeme-szája. Ki különlegeset, amilyen még sohasem volt. De még ott is beleeshet a légy a levesbe, ahol a legegyszerűbben akarják a dolgokat megoldani.

Hogy miért van annyi balfogás, feszültség, félreértés és sértődés egy-egy esküvő körül? Mert abbeli igyekezetünkben, hogy külsőségekben feledhetetlenné és egyszerivé tegyük ezt a tényleg felemelő, életre szóló alkalmat, legtöbbször csak kifelé figyelünk. Hogy szép legyen a meghívó, gyönyörű legyen a menyasszonyi ruha, passzoljon hozzá a vőlegény öltözete, hogy elég legyen az ennivaló, jól muzsikáljon a zenekar, ne sértődjön meg Rózsi néni, és még ezernyi dolog van, amelyre szorongva gondolunk ilyenkor.

Hogy béke legyen mindenki szívében, hogy a két összekerülő család minden tagja lazán, egymásra figyelve állhasson ott a fiatalok mögött – arra bizony keveset gondolunk. Az ifjú párról már nem is beszélve, akik a ruhakölcsönző, az anyakönyvvezető, a meghívások, a rokonok és még ki tudja mi minden között, rendszerint hullafáradtan állnak a jeles napon egymás oldalán, s a legkevésbé arra figyelnek, mit is jelent, hogy kimondják azt a szót, hogy: igen. Az itt következő történetek szolgáljanak okulásul. Ha felidézik, a szereplőik ma már nevetnek. De volt idő, amikor sírtak rajtuk.

Őzpörkölt a fátylon

Az volt a baj, hogy Andika nagyon szerette a hasát. Persze, az is baj volt, hogy nem eléggé szerette eljövendő apósát. Az após kocavadász volt, szerencsére abból a fajtából, amelyik szívesebben vásárolta az őzgerincet a csarnokban, minthogy annak “gazdáját” lelője. Ahhoz azonban ragaszkodott a szelíd vadász, hogy az esküvői ebéden vadhús is legyen. Andika erre beleegyező fejbólintással válaszolt. Szerette a vadhúst. Nem szaporítom a szót, az őzpörkölt a nagy nap reggelén ott gőzölgött a megfelelő méretű lábosban. Az após főzte, ízesítette, s most fakanállal a kezében, csettintve nyugtázta az eredményt: “A pörkölt fölséges!”

Andika, aki mohó volt és állandóan ellenkezett, főleg az apósával, fölkapta a fejét.

– Majd én lemeózom! – kiáltotta, nem figyelve leendő anyósa “jaj, ne!” tiltakozására, odafordult a tűzhelyhez. Fölkapta a fakanalat, finoman beletúrt a pörköltbe, és szájához emelte a fejedelmi falatot. A következő pillanatban velőtrázó sikoltás hagyta el a száját.

Nem, rosszul gondolják. Nem a pörkölt volt forró. A jajszót az a jókora pörköltszaft váltotta ki, amely Andika gonddal kiválasztott, most érkezett és azon nyomban felpróbált esküvői toalettjén díszelgett.

A dolognak persze az após lett az oka. Andika egy hosszú évig szóba sem állt vele. Csak az első gyerek érkezése vetett véget a haragnak. Amikor is a szelíd vadász – most már nagyapa -, a kórházba egy marcipán menyasszonnyal érkezett. S a valaha hebehurgya Andika abban a különös örömben, amely kislánya születése nyomán egész valóját betöltötte, a “bűnös” apóst is a keblére ölelte.

Verekedő menyasszonyok

Az esküvőiruha-kölcsönző hölgyei sokat tudnak. S bölcsek, mert hallgatnak. Ezt a történetet mégis egy harmincöt éve kölcsönző hölgytől hallottam.

– Már akkor feltűnt a két fiatal nő, amikor beléptek az üzletbe. Egyikük vörös hajú volt, a másik fekete. A vörös teltebb, a fekete igen vékony. Valamin vitatkozhattak. A vörös vitte a szót, megmondta, mit szeretnének. Egy napon mennek férjhez egy testvérpárhoz, most ruhát választanának. Rafináltan dekoltált menyasszonyi ruhát akartak. Olyat, ami hasonló, mégsem egyforma. Sorra vettem elő a modelleket, mutattam fényképeket, ajánlottam sokfélét. Egyszer csak megálltak egy ruhánál, a fekete megfogta, maga felé húzta, és halkan ennyit mondott: – Én ezt választom. A vörös hajú éppen csak végignézett a toaletten, majd ő is megfogta, széthúzta a szoknyarészt és közölte: – Ez az enyém lesz.

Nem részletezem. Harcedzett vagyok, de ilyet még nem láttam. A két ara egymás haját tépte. De ha csak azt! De a ruhát is szét akarták tépni. Az uszályt le is hasította az egyik, alig tudtam kiszedni a kezükből. Na, gondoltam, szép kis esküvő lesz.

A teljes cikket a Nők Lapja oldalain olvashatják.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top