Szigorú angyalok
Hegedűs D. Géza Várkonyi Zoltánról
– Harmadéves főiskolás voltam, amikor az egyik vizsgaelőadás után, melyben Szophoklész Oidipusz királyának címszerepét alakítottam, Várkonyi Zoltán bejött az öltözőbe és azt mondta: “Géza, érezze úgy magát, hogy ön a Vígszínház tagja.” És úgy is lett. Ez a huszonhatodik évadom ebben a színházban, amelynek egész szellemiségére óriási hatással volt Várkonyi.
Ő lett a “keresztapám” is, hiszen amikor először merült fel – jogosan -, hogy a nevemben valahogyan különböztessem meg magam Hegedűs Géza bácsitól, ő volt, aki eldöntötte, mi legyen. Éppen rohant, mint mindig, és azt mondta: “Gézukám, a plakáton már így vagy kiírva, nem lehet elétenni semmit. Legyél te Hegedűs D. Géza.” Azzal már futott is tovább. A Jó estét nyár, jó estét szerelem premierjén az öltöztetőmmel elküldte a névjegyét, rajta a következő szöveggel: “Kedves Géza! Gratulálok. Fizetésed felemelem ötszáz forinttal.” Értett a gesztusokhoz, az apróságokhoz.
Érdekes játéka sorsnak, hogy 1986-ban első mestereim, Horvai István és Kapás Dezső, akik nagy-nagy figyelemmel, jósággal és tudással terelgettek az önfelfedezés útján, visszahívtak maguk mellé tanítani a főiskolára. Később egy másik mesterem, Marton László mellett is oktattam, az idei tanévben pedig én magam indíthattam osztályt. Most pedig, amikor doktori disszertációmra készülök, annak témájául Várkonyi Zoltánt választottam. Így történt, hogy tanáraimtól – akiket magamban csak így emlegetek: szigorú angyalok – nemcsak a mesterséget, de annak oktatását is elleshettem, és továbbadhatom, remélem, olyanoknak, akik jól gazdálkodnak majd vele.
Magunkra kell találnunk
Dr. Vekerdy Tamás Török Sándorról
– A modern embernek nincs guruja. Önmaga önmagának mestere. A mai ember tanítóit kiszívja, elhasználja, eldobja és megy tovább. Szókratész óta, a názáreti Jézus óta nincs már, hogy a Mester a fejünkbe húzza az avatási süveget. Ennek vége. Sanyi bácsi tudta ezt, és nem akart a mesterünkké válni. Nem akarta, hogy őt kövessük, azt akarta, hogy magunkra találjunk.
Szókratész mondja: “Nem tudlak titeket semmire megtanítani. Az én anyám bába volt, és én segítek nektek megszülni önmagatokat…” Az ógörög nyelvben a vélemény szinonímája a tévedés. Ő erre tanított: a saját véleményed megtalálására, s bátorságra, hogy tévedhess.
Török Sándor is, aki körül mi, akkori fiatalok sokan voltunk, teljes szabadságot adott. Gondolkodásban és cselekedetben. És nem csökkent a rokonszenve veled szemben – bárhogy is léptél. Milyen jellemző rá: például soha nem beszélt arról a személyes bátorságról, ahogy a háború alatt viselkedett. Ő, aki katolikus és ökumenikus volt, az őrület idején azonnal kijelentette, hogy ő zsidó. És megőrizve kedélyét dolgozott, nyomtatta a hamis igazolványokat, elsőként vitte a kiskormányzónénak az auschwitzi jegyzőkönyvet. És játszott. Életveszélyben is játszott.
Ha összefoglalom, mi volt az ő üzenete bármelyikünknek, az így szól: “Légy, aki vagy, bármilyen veszélyes és tévedésekkel teli úton jutsz el odáig. Én ehhez szabadságot, és ha kéred, segítséget adok neked.”
Világoskék öltöny, porcelán pipa
Zoób Kati divattervező Dobay Micuról
– Ültünk a Gellért sörözőjében, a fiú, akivel együtt utaztunk az éjszakai buszon, azt ígérte, összeismertet valakivel, akitől én boldog leszek. Erre a valakire vártunk. Egyszer csak jön arra egy nagyon lapos, kétüléses hófehér sportkocsi, bekanyarodik a szálló elé, kiszáll belőle egy világoskék öltönyös, fekete inges, hihetetlenül jóképű férfi, ősz hajjal, porcelán pipával és vastag ezüstlánccal a mellényén. Hirtelen azt gondoltam, de jó lenne, ha ezzel az emberrel kellene nekem megismerkedni. Még végére sem értem a gondolatnak, a férfi ott állt előttem, bemutatkozott, ő volt Dobay Micu. Azaz Dobay Miklós divattervező. Azért jött, mert a fiúval, aki fotós, és egy manökennel, aki mindjárt érkezik, divatfotókat csinálnak a Gellérthegyen. Jött a lány, az első manöken, akit életemben láttam, mentünk a hegyre, dolgoztak, és én nem tudom honnan vettem a bátorságot, beleszóltam, hogy ne így, hanem úgy.
– Hány éves voltál?
– Tizennyolc. Akkor jöttem fel Sümegről. Na, hát ez után a nap után iszonyú nehéz volt elaludni. Másnap megyek hazafelé, a Váci utcán szoktam végigmenni a nyolcas buszhoz, amikor egy teraszról kinyúl valaki és megfogja a kezemet. Dobay Micu volt. Ott dolgozott, nem messze. Ettől kezdve gyakran találkoztunk. Elkezdett engem mindenfélére megtanítani. Feladatokat adott, később rájöttem, ez neki játék volt, azért adta, hogy én jól érezzem magam, semmi szüksége nem volt arra, amit megcsináltam.
– Például mit mondott?
– Tervezzek farmernadrág-darabokból ajándéktárgyakat. Ezeket a házi feladatokat mindig úgy adta elő, mint valami iszonyú fontos dolgot. S nekem az is volt. Jellemző a nagyvonalúságára – amikor megismertem, negyven éves lehetett, a második vagy harmadik válása után volt -, hogy Rákosligeten egy kertben egy húsz négyzetméteres mosókonyhában lakott, de ott volt zöld szalon meg kék szalon, egyáltalán minden. Ha az ember bement abba a picike házba, úgy érezte, hogy akkor most valahová megérkezett. A semmiből tudott palotát, mesét, szabadságot teremteni…
Egyszer váratlanul mentem hozzá, nem szóltam, nem várt. Ahogy mentünk az utcai kaputól a kerten át, egyszer csak átnyúlt a kerítésen, és a szomszédból leszakított egy almát, és úgy kínált meg a lopott almával, mintha legalábbis egy grandiózus vacsorát szervírozna… Ilyen volt Dobay Miklós, Micu, egy valódi sármőr.
Ő volt az első élő divattervező, akivel találkoztam. Egyik mesterem…
A teljes cikket az e heti Nők Lapjában olvashatják!
