Betetted a hajszárítót? Ha létezik fölösleges kérdés, amelyet valaha feltettek nekem, akkor ez az. Én hajszárító nélkül soha, sehová, semmilyen körülmények között nem megyek! Ha utazom, elsőként teszem a bőröndbe, és vagy háromszor ellenőrzöm, biztosan benne van-e. Mostanában azt fontolgatom, a legbiztosabb mégiscsak az lenne, ha a kézipoggyászba tenném. Nem mintha a gépen akarnék hajat szárítani, de valahogy megnyugtatna az érzés, ha netán elveszne a csomagom, és ott állnék minden nélkül valahol a világban, legalább a hajam legyen rendes. Különben is, ez a kis útihajszárító nem foglal el nagy helyet, nem úgy, mint az az ipari teljesítményű másik, amelyet egy fodrászkellék boltban szereztem be, miután a többi nem bírta a terhelést. Elégedettek lesznek a vendégei, bólogatott az eladó, és rögtön utána svéd hajvágó ollót meg az új vonalvezetésű hajmosó tálakat kezdte ajánlgatni. Szorongva jöttem rá, azt hiszi, saját fodrászszalonomban használom majd a masinát, pedig csak a saját fürdőszobámban. Igaz, ott szinte minden este. Lekopogom, jól bírja a strapát, bár kicsit hangos, ezért esténként rendszerint a következő üzenetet találom a telefonomon: Ha befejezted a hajszárítást, hívj vissza!
Egészen a legutóbbi utazásomig azt hittem, e kóros hajszárító-függőség egyes-egyedül az én szégyenletes titkom. Kiderült, tévedtem. Megérkezvén ugyanis egy igen távoli ország (trópusi, amely, mint tudjuk, nem tesz jót a frizurának…) fővárosába, kiderült, hogy az út folyamán mindenütt kétágyas szobákban lakunk majd. Erre nem számítottam. Még egyedül egy szobában is zavar a tudat, hogy míg én értékes félórákat töltök a fürdőszobában, és azon dühöngök, vajon a hosszan tartó ragyogást hirdető samponok dobozára miért írják oda azt is: gyakori használatra, szóval, addig a többiek nyilván sokkal emelkedettebb dologgal foglalják el magukat. Talán útinaplót írnak, vagy csak elüldögélnek a balkonon.
Tudod, kezdtem óvatosan leendő szobatársamnak, a helyzet az, hogy én… hát, szóval viszonylag gyakran mosok hajat. Nem akartam rögtön rárontani az igazsággal. Én is, felelte ő, de azt gondoltam, csak azért mondja, hogy ne zavartassam magam. Aztán beléptünk a szobába és láttam, nyitogatja a szekrényeket, húzkodja a toalettasztal fiókját. Mit keresel? – kérdeztem. A hajszárítót, felelte ő, aztán elővette az otthonról hozott és a világ minden konnektorába beilleszthető konvertert. Ez volt az a pillanat, amikor megnyugodtam. Tudtam, rokonlélekre találtam. Két hajszárítás között megbeszéltük az élet fontos kérdéseit, így azt is, ha már ketten ilyenek vagyunk, biztos, hogy nem csak ketten vagyunk ilyenek.
Tökéletes összhangunk leglátványosabban az utolsó nap mutatkozott meg. Akkor, amikor közölték velünk, úgy készüljünk, délután mindössze harminc percünk lesz arra, hogy elhagyjuk a szobát. Egymásra néztünk, majd latba vetve minden befolyásunkat, feltornáztuk az időkeretet negyvenöt percre. Aztán fejben végigvettük a tennivalókat, még az olyan apró részleteket is, hogy amikor a busz begördül a szálloda elé, elsőként kell lelépnünk róla, és időveszteség nélkül rohanni, egyenesen a szobába. Az én hajam a hosszabb, tehát én zuhanyozok előbb, állapodtunk meg, és mivel hajszárítónk volt három (naná, hogy ő is hozott), tükrünk viszont csak egy, addig kell a fő csapásirányokat megadnom, míg ő ki nem jön a zuhany alól. A terv szerves része volt, hogy amíg ő a szárítás közepén bezselézi a haját, én visszalépek a tükörhöz és ellenőrzöm, jó irányban haladok-e. Minden a terv szerint alakult, sikerült tartanunk a részidőket. Nagy segítségünkre volt, hogy a terepet rendesen előkészítettük. A kefék glédában álltak és csőre töltve vártak a hajszárítók. Némán, fegyelmezetten dolgoztunk, akár a profik. De hát azok is voltunk. A sok éves rutinnak köszönhetően nem negyvenöt, hanem negyven(!) perc alatt elkészültünk, elégedetten, büszkén és jólfésülten hagytuk el a szobát.
Csak a repülőn vettem észre, hogy a legjobb hajkefémet ott felejtettem.
